Elfelejtett emlékeim - 16. fejezet

1914. november 27.

Kedves Naplóm!
Ma érkeztünk vissza az iskolába. Az otthontöltött napok után már kissé hiányzott a régi épület kellemes hangulata. Jó volt otthon a családom körében, és örülök, hogy Elisa is jól érezte magát. Mami egészen a szívébe fogadta, és Cyntia is szépen játszott vele. Jó volt nézni őket. Ha Elisa rokonai nem hívják meg magukhoz karácsonyra, akkor a legszebb ünnepet is velünk tölti.
Tegnap a Papa elvitt bennünket sétálni, szépen bejártuk a kertünket, és a környéken lévő kis dombot is megmásztuk, majd rábeszéltem, hogy lovagoljunk egy kicsit. Elisa nem csatlakozott hozzánk, mert azt mondta, hogy fél a lovaktól. Amint utóbb megtudtam, Adeline nénikémmel beszélgettek, de azt nem árulták el, hogy miről.
Papával kilovagoltunk egészen a tengerpartra. Kicsit már hűvös az idő, és a természet készül a hosszú álomra, de szerintem a tenger ilyenkor a leggyönyörűbb. Sajnos nem maradhattunk soká, mert erősen kezdett fújni a szél, ami az esőt hozza errefelé, ezenkívül későre járt már, és szerettünk volna sötétedés előtt hazaérni. Sajnos az esőt nem sikerült megelőznünk, az utolsó pár mérföldet szakadó esőben kellett megtennünk, így hivatalos voltam a Papa dolgozószobájában a kandalló elé, egy jó forró kakaóra. Csak most ébredtem rá, hogy én nem is szeretem a kakaót. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha egy csésze teát kapok, de Adeline néni ragaszkodott a kakaóhoz. Így én sem ellenkeztem.
Este a szalonban gyűltünk össze, és Mami megkérte Elisát, hogy zongorázzon nekünk. Szegény nagyon zavart volt, de addig bíztatták, míg játszott nekünk. Sokkal jobban játszik, mint én. Olyan könnyen siklanak az ujjai a billentyűkön, mintha pillangó szárnyakat kapott volna ajándékba a zongoraszéktől. Nem játszott akkora élvezettel, mint én, de józan megfontoltsága nagyobb sikerhez vezette, mind engem valaha a szenvedélyem. Kicsit féltékeny voltam rá, de hamar észbe kaptam, hogy milyen illetlen, és szívtelen vagyok, hogy egy árvától irigylek bármit is. Soha nem lehet annyira jó ember, mint Elisa, vagy Adeline néni.



1914. december 1.


Kedves Naplóm!
Ma leesett az első hó. Annyira gyönyörűen szikrázik a holdfény a havon, hogy semmi kedvem visszamenni a hálóterembe, csak félő, hogy valaki megint észrevesz. De nem érdekel különösebben, mert ez a látvány bármilyen büntetést megér. Szeretem a telet, bár a tavaszt sokkal jobban, de a tél annyira mókás! Lehet hógolyózni, hóembert építeni, szánkózni, angyalkázni, korcsolyázni. Rengeteg szórakozási lehetőség van. Még régebben Elisával találtunk egy kis tavat nem messze az iskola birtokától. Nagyon hívogató volt, remélem, hamar befagy a vize, és fogunk tudni majd korcsolyázni. És télen sokkal élénkebb a társasági élet, karácsonyi bálok, újévi fogadások, majd a farsang. Ma bejelentették, hogy csoportokra osztanak bennünket, és a családjaink kötelesek egymást meghívni az általuk szervezetett eseményekre. Remélem, Virginiával, és Elisával egy csoportba kerülök, mert nehéz lenne ezt a feladatot olyanokkal végigcsinálni, akikkel nem élvezzük egymás társaságát. Mondjuk Madeline-nal, vagy Estherrel, akik valami miatt ki nem állhatnak, és a tudomásomra is hozzák.
Nem örülök kifejezetten ennek, és holnap fogják beosztani a csoportokat. Szerencsére ez Ms. Gardiner feladata lesz, aki ismer bennünket, és remélem sikerülni fog, és olyanokkal kerülök együtt, akikkel nem lesz nehéz végigcsinálni.
Ma nem is írok többet, mert inkább tovább gyönyörködöm az éjszakai tájban.