1914. november 22.
Kedves Naplóm!
Ma már itthonról írok, kaptunk pár nap szünetet. Tegnap az iskolában, hatalmas hálaadásnapi vacsora volt. Pulykát kaptunk áfonyaszósszal meg krumplipürével, majd a végén egy szelet sütőtöktortát. Nem a kedvencem, de itt és akkor nagyon jól esett az édesség. Nagyon érdekes dolog történt. Virginia tegnap helyet cserélt a mellettem ülő lánnyal, és azóta velünk eszik. Meglepett, de nem csodálkoztam, hiszen Elisát nagyon sokat kedvelik. Csak azt furcsálltam, hogy nem mellé ült, hanem mellém. Állandóan magamon érzem a tekintetét, mióta az a látomásom volt. Érdekes, hogy nem elítél, hanem próbál megérteni, hogy mi történt velem, ő biztosan tudja, hogy sokáig kellett rázogatni, hogy feleszméljek.
Ma pedig eljött a búcsúzás ideje. Virginiát korán hazavitték a szülei, így ketten maradtunk Elisával. Megkérdeztem, hogy hol tölti az ünnepet, de azt mondta, hogy ilyenkor mindig a nagynénje vitte el magához, de most az árvaházban kell töltenie. Megkérdeztem, hogy ha a Papa beleegyezik eljönne-e velünk. A Mama biztosan nem bánná, Adeline néni meg egyenesen örülne. Elisa szólt, hogy ne éljem bele magam túlságosan, mert egyáltalán nem biztos, hogy megengedik. Mikor megjött a Papa meg Adeline néni nagyon boldog lettem. Papa nemrég járt itt, mégis nagyon hiányzott. Adeline nénit meg egy hónapja nem láttam, így szinte repültem a karjaiba. Ő is nagyon örült, hogy végre láthat. Aztán behívtam a fogadószobába Elisát, és bemutattam. A Papa nagyon udvarias volt vele, és az egészségéről, és a tanulásról kérdezgette. Adeline néni, pedig nagyon szívélyes volt vele, főleg, miután a fülébe súgtam, hogy árva. A néni azonnal megkérdezte tőle, hogy hol tölti az ünnepeket, és mikor megtudta, hogy az árvaházba, azonnal a Papához fordult, és megkérte, hogy hívja meg a kislányt. A Papa gondolkozott, és megkérdezte Adeline-t, hogy szerinte a Mami mit szólna ehhez, de választ sem várva folytatta, hogy nem baj, eggyel több vagy kevesebb, de nem szeretné, ha az egyik legszebb ünnepet bárki is egyedül ünnepelje .Így feltette a nagy kérdést, és Elisa örömmel elfogadta.
Amikor hazaértünk a Mami kissé bizalmatlanul méregetett bennünket, de aztán a Papa elmesélt neki mindent, így kedvesebben bánt Elisával. Sokat beszélgetett vele, aztán már kizárólag vele foglalkozott. Szegény lánynak az este folyamán elő kellett adnia az élete történetét, elmesélte, hogy a szülei a tengerbe fulladtak, amikor egy romantikus hétvégére fizettek be, hogy pihenhessenek egy kicsit. Megtudtuk, hogy egy csoportos utazás volt, és ők épp egy kisebb szigetet szerettek volna megnézni, amikor léket kapott a mentőcsónak, amiben ültek. Ott még nagyon mély volt a víz, de már közeledtek a parthoz, és nem messze sziklafal húzódott a parton. Ahol elsüllyedtek, az örvénylés erősebb volt, így a sziklák felé vitték őket. Mire a hajón észrevették, hogy elsüllyedtek, már a sziklafalhoz csapta őket a hullámzás. Szegény lány! Nagyon sajnáltam, de elgondolkoztam azon, hogy nekem milyen szerencsém van, hogy a szüleim élnek, még ha a Mami nem is szeret már, de a Papa meg Adeline néni mindent megtesz a boldogságomért. Furcsállom, de örültem, hogy a Mami olyan kedves volt Elisahoz. Már az első este meghívta, hogy töltse nálunk a karácsonyi ünnepeket, és a szünetet is, ha az unokatestvérei nem hívják meg magukhoz.
Este Elisának is az én szobámban ágyaztak. Ennek negyon örültem, hiszen így teljesen úgy érezhettem, hogy van egy testvérem, aki szeret, és megért. Remélem, ha Cyntia felnő, ő is ilyen lesz, mint Elisa.
1914. november 24.
Kedves Naplóm!
Ma megismerkedett Elisa Cyntiával. Cyntia eleinte félénk volt, szerintem még engem sem ismert fel elsőre, de aztán olyan volt, mint egy angyal. Szaladgált, gügyögött, hozta a bábuit, játszott velünk. Aztán később a mesekönyveket nézegettünk. Csodálkoztam, mert Elisa társaságában sokkal könnyebb volt a húgommal lennem. Az ebéd nyugodtan telt, a Mami el volt ájulva, hogy Elisa milyen művelt, mennyire olvasott, és milyen jól megtanulta az illemet, bezzeg én, már két hónapja járok az iskolába, mégsem történt semmi változás. Nagyon elszontyolodtam, egyszerűen nem értem, miért viselkedik így a Mami. Hiszen én nem bántottam. Cyntiának sem esett baja, amikor az az eset történt. Már igazán megbékélhetett volna, de nem, ő folyton bánt. Ez annyira rosszul esik. Majdnem elsírtam magam az asztal mellett, megfeledkezve a jómodorról, de Adeline néni megvédett, ami nagyon jól esett. Délután zongoráztunk egy kicsit, majd készülnünk kellett az estére, mert a Mami vacsoravendégeket hívott, így a szalon az alkonyattal együtt megtelt emberekkel. Nagyon jól éreztem magam az emberek között, élveztem, hogy sokan kíváncsiak a véleményemre, az iskolában töltött időre, és az ott tanultakra. Volt pár fiatalember is, akik az este vége felé felkértek bennünket táncolni, míg Adeline néni zongorázott. Akaratlanul gondoltam az é szőke hercegemre… Vajon megtalál valaha?
2010. március 18., csütörtök
2010. március 15., hétfő
Elfelejtett emlékeim - 14. fejezet
1914. november 7.
Kedves Naplóm!
Tegnap roppant érdekes dolog történt. Amikor ebédhez terítettünk, ezen a héten én is a konyhai segítőkhöz tartozom, egy eddig ismeretlen lány ült le a velem szemben lévő üres helyre. Az orrát szinte beledugta egy apró könyvbe, és nem figyelt semmire. Miután végeztem a szalvéták kiosztásával, leültem vele szembe, és óvatosan méregettem. Amint behozták a levest, eltette a könyvét, és rám nézett nagy zöld szemeivel. Elisabeth Masen. Bemutatkozott, és kiderült, hogy már három éve tanul itt, csak eddig beteg volt. Ebéd után Mr Campbell jött be, és jó hírt közölt a velünk. Elmaradtak a délutáni órák, valamilyen értekezlet miatt. Mindenki nagyon lelkesen készülődött, az idősebbek kimehettek a városba, többen mentek zongorázni, könyvtárba, vagy egyszerűen csak az iskola birtokán tébláboltak. Elisa megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani, így mi is sétáltunk. Kérdezgetett mindenről, és látszott, hogy kíváncsi rám. Majd én tettem fel a kérdéseim. Kiderült, hogy árva. A nagynénje nevelte eddig, de ő is meghalt nemrég Az unokatestvérei pedig nem tudnak rá vigyázni. Egy otthonba került, de mivel vagyonosabb, így tanulhat, és ezért van itt. Azt mondta, szívesebben van itt, mint az árvaházban. És hogy ne aggódjak, hamar megszeretek itt. Hiszen jó itt. Nem bántanak, vannak barátok, és tanulhatok is. Hamarosan vacsorához gongattak, így visszatértünk az ebédlőbe, és sorba álltunk a vajas kenyérért, meg a bögre kakaóért. Már nagyon fáradt voltam. Gyorsan megmosakodtam, majd bebújtam az ágyamba. Ezen az éjjelen nyugodtan aludtam, és megint álmot láttam. De most kellemes volt. Elisával voltam. Egy réten szaladtunk, és minden olyan ismerős volt. Boldog voltam, és éreztem az otthon hívogató közelségét. Végre! Van egy barátom!
*
1914. november 10.
Kedves Naplóm!
Nagyon boldog vagyok! Elizában igaz barátra találtam. Ahogy elmesélte, korábban őt sem kedvelték a lányok, mert később jött, és nehezen illeszkedett be közéjük, de egy idő után megtört a jég, és figyeltek rá. Több lány is kedves volt vele. Ma is odajöttek többen, hogy beszélgessenek vele. Többek között Virginia is. Ő elég furcsán viselkedett, mióta megtalált az ablakban egy látomás közben. Nem nézett levegőnek, mint a többiek, sőt, azóta mindig magamon éreztem a pillantását. Nem volt bántó, nem voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban, csak kíváncsi volt, és talán, reményeim szerint, féltett. Nem akartam, hogy féljen, de a titkomat sem árulhatom el neki. Se neki, se másnak. Nem tudhat róla senki, mert ez nem normális, ijesztő. Talán már nem néznének boszorkánynak, mint régebben, de biztos őrültnek tekintenének, és mindenki cserbenhagyna… És épp most sikerült egy barátot szereznem. Talán, mivel Elisával jóban vagyok, az ő barátnői gyorsabban megbékélnek majd velem. Talán Virginia lesz az első… Talán.
1914. november 20.
Kedves Naplóm!
Nagyon régóta nem tudtam kilopózni éjjel, és írni, de a nevelők jobban figyeltek ránk, mint valaha. Senki nem tudja, mi történt, senki nem mond semmit.
Közeleg a hálaadás. Most szünetet kap mindenki, és hazamehet a családjához. Értem a Papa és Adeline néni fog eljönni. Alig várom! Majd bemutathatom nekik Elisát. És ezt onnan tudom, hogy tegnap itt volt a Papa, és meglátogatott, mert volt a közelben elintéznivalója. Meg hozott a Nénitől egy kis levélkét.
A tanulás, mint mindig, ma is ugyanúgy, unalmasan zajlott. Kézimunkán, mikor körbejárt Ms. Gardiner, ezt az órát ő tartotta, kivette a kezemből a kötésemet, és hosszasan nézegette, majd így szólt: „Alice, az első, csomós hímzésedből kiindulva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is sikerült megtanulnod ezt a bonyolult kötésmintát! Elismerésem.” Nagyon elpirultam zavaromban, mikor az egész osztály rám szegezte a szemét. Elisa megszorította a kezem, majd mikor Ms. Gardiner továbbment, odasúgta, hogy mindenkivel ezt csinálja, aki nem tud beilleszkedni, ne haragudjak rá, csak jót akart. Remélem a lányok nem lesznek rám irigyek, és nem ástam el magam még jobban…
Nos, aki olvasta az eltévesztett 11. fejezetet, annak biztosan feltűnik egy s más. Még egyszer bocsánatot kérek Tőlük. Akik meg nem látták, ne vegyék személyeskedésnek az üzenetet, és tartsák szerencsésnek, hogy nem tudták, hogy mi következik.:) Liznek köszönöm ismét néhány ötletét, amit felhasználtam...
Jó szórakozást az új fejezethez, és várom a hozzászólásokat!
Nita
Kedves Naplóm!
Tegnap roppant érdekes dolog történt. Amikor ebédhez terítettünk, ezen a héten én is a konyhai segítőkhöz tartozom, egy eddig ismeretlen lány ült le a velem szemben lévő üres helyre. Az orrát szinte beledugta egy apró könyvbe, és nem figyelt semmire. Miután végeztem a szalvéták kiosztásával, leültem vele szembe, és óvatosan méregettem. Amint behozták a levest, eltette a könyvét, és rám nézett nagy zöld szemeivel. Elisabeth Masen. Bemutatkozott, és kiderült, hogy már három éve tanul itt, csak eddig beteg volt. Ebéd után Mr Campbell jött be, és jó hírt közölt a velünk. Elmaradtak a délutáni órák, valamilyen értekezlet miatt. Mindenki nagyon lelkesen készülődött, az idősebbek kimehettek a városba, többen mentek zongorázni, könyvtárba, vagy egyszerűen csak az iskola birtokán tébláboltak. Elisa megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani, így mi is sétáltunk. Kérdezgetett mindenről, és látszott, hogy kíváncsi rám. Majd én tettem fel a kérdéseim. Kiderült, hogy árva. A nagynénje nevelte eddig, de ő is meghalt nemrég Az unokatestvérei pedig nem tudnak rá vigyázni. Egy otthonba került, de mivel vagyonosabb, így tanulhat, és ezért van itt. Azt mondta, szívesebben van itt, mint az árvaházban. És hogy ne aggódjak, hamar megszeretek itt. Hiszen jó itt. Nem bántanak, vannak barátok, és tanulhatok is. Hamarosan vacsorához gongattak, így visszatértünk az ebédlőbe, és sorba álltunk a vajas kenyérért, meg a bögre kakaóért. Már nagyon fáradt voltam. Gyorsan megmosakodtam, majd bebújtam az ágyamba. Ezen az éjjelen nyugodtan aludtam, és megint álmot láttam. De most kellemes volt. Elisával voltam. Egy réten szaladtunk, és minden olyan ismerős volt. Boldog voltam, és éreztem az otthon hívogató közelségét. Végre! Van egy barátom!
*
1914. november 10.
Kedves Naplóm!
Nagyon boldog vagyok! Elizában igaz barátra találtam. Ahogy elmesélte, korábban őt sem kedvelték a lányok, mert később jött, és nehezen illeszkedett be közéjük, de egy idő után megtört a jég, és figyeltek rá. Több lány is kedves volt vele. Ma is odajöttek többen, hogy beszélgessenek vele. Többek között Virginia is. Ő elég furcsán viselkedett, mióta megtalált az ablakban egy látomás közben. Nem nézett levegőnek, mint a többiek, sőt, azóta mindig magamon éreztem a pillantását. Nem volt bántó, nem voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban, csak kíváncsi volt, és talán, reményeim szerint, féltett. Nem akartam, hogy féljen, de a titkomat sem árulhatom el neki. Se neki, se másnak. Nem tudhat róla senki, mert ez nem normális, ijesztő. Talán már nem néznének boszorkánynak, mint régebben, de biztos őrültnek tekintenének, és mindenki cserbenhagyna… És épp most sikerült egy barátot szereznem. Talán, mivel Elisával jóban vagyok, az ő barátnői gyorsabban megbékélnek majd velem. Talán Virginia lesz az első… Talán.
1914. november 20.
Kedves Naplóm!
Nagyon régóta nem tudtam kilopózni éjjel, és írni, de a nevelők jobban figyeltek ránk, mint valaha. Senki nem tudja, mi történt, senki nem mond semmit.
Közeleg a hálaadás. Most szünetet kap mindenki, és hazamehet a családjához. Értem a Papa és Adeline néni fog eljönni. Alig várom! Majd bemutathatom nekik Elisát. És ezt onnan tudom, hogy tegnap itt volt a Papa, és meglátogatott, mert volt a közelben elintéznivalója. Meg hozott a Nénitől egy kis levélkét.
A tanulás, mint mindig, ma is ugyanúgy, unalmasan zajlott. Kézimunkán, mikor körbejárt Ms. Gardiner, ezt az órát ő tartotta, kivette a kezemből a kötésemet, és hosszasan nézegette, majd így szólt: „Alice, az első, csomós hímzésedből kiindulva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is sikerült megtanulnod ezt a bonyolult kötésmintát! Elismerésem.” Nagyon elpirultam zavaromban, mikor az egész osztály rám szegezte a szemét. Elisa megszorította a kezem, majd mikor Ms. Gardiner továbbment, odasúgta, hogy mindenkivel ezt csinálja, aki nem tud beilleszkedni, ne haragudjak rá, csak jót akart. Remélem a lányok nem lesznek rám irigyek, és nem ástam el magam még jobban…
Nos, aki olvasta az eltévesztett 11. fejezetet, annak biztosan feltűnik egy s más. Még egyszer bocsánatot kérek Tőlük. Akik meg nem látták, ne vegyék személyeskedésnek az üzenetet, és tartsák szerencsésnek, hogy nem tudták, hogy mi következik.:) Liznek köszönöm ismét néhány ötletét, amit felhasználtam...
Jó szórakozást az új fejezethez, és várom a hozzászólásokat!
Nita
2010. március 10., szerda
Elfelejtett emlékeim - 13 .fejezet
Bejegyzések II.
1914. október 29.
Kedves Naplóm!
Lassan vége az októbernek. És végre láthatom az én kedves nénikémet! Tegnap kaptam levelet tőle.
Nagyon féltem a nénikémet, mivel a héten megint láttam álmomban a temetését. Remélem, hogy ez most csak egy rossz álom volt, és nem olyan álomlátás… Bárcsak így volna!
Mindenesetre igyekezni fogok, hogy minél több időt tölthessek vele, és minél boldogabb legyen. Nem fogom elmesélni neki, hogy milyen értelmetlen dolgok mennek itt. Nem kell erről tudnia, mert akkor folyton szomorkodna, és azt nem szeretném.
1914. november 2.
Kedves Naplóm!
Ma halottak napja van. Szerencsémre nekem nincs szívemhez közeli halott, akinek a sírjához látogathatnék, de ma több lányt is hazavittek a szülei. Halloween estéjén volt egy kisebb parti az osztályban. Ms. Gardiner hatalmas zsákokat hozatott be a terembe, és mindenféle mókás jelmezt találtunk benne. Azt mondta, hogy reméli, ez segíti az összerázódásunkat. Nem voltam senkivel szorosabb barátságban, mégis igyekeztem vidám és fesztelen lenni. Úgy érzem nem volt eredménytelen a próbálkozásom. Mindenki választott magának valami jelmezt, és egy boszorkányorrot húztam, és egy fekete varázskalapot tettem a fejemre, és egy bő, fekete felöltőt kanyarítottam a vállamra. Nagyon viccesen néztem ki. Volt ott szellem, akinek csak a szeme látszott ki a lepedőből, és volt olyan, aki manónak, törpének, krampusznak, kandúrnak öltözött. Jól szórakoztunk. Nem mondom, hogy örökre szóló barátságok alapjait állítottam fel, de talán most már nem kezelnek leprásként majd.
Tegnap meglátogatott Adeline néni. Vidám volt, mosolygott, és rengeteget mesélt Cyntiáról, a Mamiról, és a Papáról is. Hiányoznak, de jó volt a kis történeteiket hallgatni. Meg Adeline néni nagyon élvezetesen tud mesélni. Talán a legtöbbet azon nevettem, amikor elmesélte, hogy a múlt héten rebarbara volt ebédre, és Cyntia nem akarta megenni. Fintorgott a savanykás írétől, és ha valaki bebűvölt egy kanállal a szájába, az rögtön a falon, a padlón, vagy a bátor bajvívón landolt. Vagy azon, hogy amikor a nénikém kötött, az egyik kiscica, amelyiket Cyntia kinézett magának, és a Mami azt is megengedte, hogy a házban lakjon, elpofozgatta a gombolyagot. A nénikém ezt nem vette észre, csak amikor már feszült a kezén a fonal. Elindult, hogy felfedezze, hova lett a többi zsinót, és mikor belépett a szalonba, majdnem szívrohamot kapott. Ugyanis egy szépen kidolgozott kötélpálya fonta be az összes bútor lábát. Jó volt hallani ezeket a meséket, kicsit visszarántott abba az idillbe, ami régen volt otthon. Most, hogy nem kellett minden nap Mami szemrehányó pillantásaival küszködnöm, egészen más fényben láttam a dolgokat. De tudtam, ha most feladnám, és hazamennék, azzal rögtön ugyanott folytatódna minden, ahol abbamaradt, Másrészt, azzal bevallanám, hogy nem érzem magam jól az iskolában. Pedig nem rossz hely, és már majdnem vannak barátaim. Csak idő kérdése. Ezt nem meséltem el a nénikémnek, hanem beszámoltam egy-két kitalált beszélgetésekről a lányokkal. Amik akár igazak is lehettek volna...
1914. november 5.
Kedves Naplóm!
Tegnap este az egyik lány, Virginia, észrevette, hogy nem vagyok az ágyamba takarodó után. Már befejeztem az írást, és eldugtam a naplómat a folyosón lévő rejtekhelyre, de nem voltam még álmos, így a pléddel, ami az ágyam letakarására szolgált, letelepedtem az egyik ablakmélyedésbe. Hallottam a lépteit, hogy keres, de hirtelen valami elemi erővel a semmibe rántott. Ébren voltam, de mégsem. Álmodtam, de mégsem. Aztán képeket láttam, sokfélét, tele színekkel, néha megsárgult fénykép-hatású volt a látvány. De mindegyik képben közös volt a táj, egy erdei tisztás kőfallal, vízeséssel, sebes patakkal. És a mesebeli szőke herceg az ijesztő szemekkel. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ahogy rázogat, és a nevemen szólongattak. Ms. Gardiner volt. Aggódott, annyit mondtam, hogy nem tudtam aludni, és kiültem nézni a csillagokat. Azt mondta, hogy ne csináljak ilyet többet, mert nagyon megijedtek. Aztán elküldtek aludni. De hiába próbálkoztam, egyre a látomásokon járt az agyam. Eddig csak álmomban jöttek elő, de most nem aludtam… Félek, hogy mi lesz a következő. Reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a defektem, de most csak erősebb lett. Mi történik velem?
Nem érdekel, akármi lesz, most fontosabb dolgom van. Barátokat kell szereznem. Megszelídíteni egy csapat diáklányt…
1914. október 29.
Kedves Naplóm!
Lassan vége az októbernek. És végre láthatom az én kedves nénikémet! Tegnap kaptam levelet tőle.
Nagyon féltem a nénikémet, mivel a héten megint láttam álmomban a temetését. Remélem, hogy ez most csak egy rossz álom volt, és nem olyan álomlátás… Bárcsak így volna!
Mindenesetre igyekezni fogok, hogy minél több időt tölthessek vele, és minél boldogabb legyen. Nem fogom elmesélni neki, hogy milyen értelmetlen dolgok mennek itt. Nem kell erről tudnia, mert akkor folyton szomorkodna, és azt nem szeretném.
1914. november 2.
Kedves Naplóm!
Ma halottak napja van. Szerencsémre nekem nincs szívemhez közeli halott, akinek a sírjához látogathatnék, de ma több lányt is hazavittek a szülei. Halloween estéjén volt egy kisebb parti az osztályban. Ms. Gardiner hatalmas zsákokat hozatott be a terembe, és mindenféle mókás jelmezt találtunk benne. Azt mondta, hogy reméli, ez segíti az összerázódásunkat. Nem voltam senkivel szorosabb barátságban, mégis igyekeztem vidám és fesztelen lenni. Úgy érzem nem volt eredménytelen a próbálkozásom. Mindenki választott magának valami jelmezt, és egy boszorkányorrot húztam, és egy fekete varázskalapot tettem a fejemre, és egy bő, fekete felöltőt kanyarítottam a vállamra. Nagyon viccesen néztem ki. Volt ott szellem, akinek csak a szeme látszott ki a lepedőből, és volt olyan, aki manónak, törpének, krampusznak, kandúrnak öltözött. Jól szórakoztunk. Nem mondom, hogy örökre szóló barátságok alapjait állítottam fel, de talán most már nem kezelnek leprásként majd.
Tegnap meglátogatott Adeline néni. Vidám volt, mosolygott, és rengeteget mesélt Cyntiáról, a Mamiról, és a Papáról is. Hiányoznak, de jó volt a kis történeteiket hallgatni. Meg Adeline néni nagyon élvezetesen tud mesélni. Talán a legtöbbet azon nevettem, amikor elmesélte, hogy a múlt héten rebarbara volt ebédre, és Cyntia nem akarta megenni. Fintorgott a savanykás írétől, és ha valaki bebűvölt egy kanállal a szájába, az rögtön a falon, a padlón, vagy a bátor bajvívón landolt. Vagy azon, hogy amikor a nénikém kötött, az egyik kiscica, amelyiket Cyntia kinézett magának, és a Mami azt is megengedte, hogy a házban lakjon, elpofozgatta a gombolyagot. A nénikém ezt nem vette észre, csak amikor már feszült a kezén a fonal. Elindult, hogy felfedezze, hova lett a többi zsinót, és mikor belépett a szalonba, majdnem szívrohamot kapott. Ugyanis egy szépen kidolgozott kötélpálya fonta be az összes bútor lábát. Jó volt hallani ezeket a meséket, kicsit visszarántott abba az idillbe, ami régen volt otthon. Most, hogy nem kellett minden nap Mami szemrehányó pillantásaival küszködnöm, egészen más fényben láttam a dolgokat. De tudtam, ha most feladnám, és hazamennék, azzal rögtön ugyanott folytatódna minden, ahol abbamaradt, Másrészt, azzal bevallanám, hogy nem érzem magam jól az iskolában. Pedig nem rossz hely, és már majdnem vannak barátaim. Csak idő kérdése. Ezt nem meséltem el a nénikémnek, hanem beszámoltam egy-két kitalált beszélgetésekről a lányokkal. Amik akár igazak is lehettek volna...
1914. november 5.
Kedves Naplóm!
Tegnap este az egyik lány, Virginia, észrevette, hogy nem vagyok az ágyamba takarodó után. Már befejeztem az írást, és eldugtam a naplómat a folyosón lévő rejtekhelyre, de nem voltam még álmos, így a pléddel, ami az ágyam letakarására szolgált, letelepedtem az egyik ablakmélyedésbe. Hallottam a lépteit, hogy keres, de hirtelen valami elemi erővel a semmibe rántott. Ébren voltam, de mégsem. Álmodtam, de mégsem. Aztán képeket láttam, sokfélét, tele színekkel, néha megsárgult fénykép-hatású volt a látvány. De mindegyik képben közös volt a táj, egy erdei tisztás kőfallal, vízeséssel, sebes patakkal. És a mesebeli szőke herceg az ijesztő szemekkel. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ahogy rázogat, és a nevemen szólongattak. Ms. Gardiner volt. Aggódott, annyit mondtam, hogy nem tudtam aludni, és kiültem nézni a csillagokat. Azt mondta, hogy ne csináljak ilyet többet, mert nagyon megijedtek. Aztán elküldtek aludni. De hiába próbálkoztam, egyre a látomásokon járt az agyam. Eddig csak álmomban jöttek elő, de most nem aludtam… Félek, hogy mi lesz a következő. Reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a defektem, de most csak erősebb lett. Mi történik velem?
Nem érdekel, akármi lesz, most fontosabb dolgom van. Barátokat kell szereznem. Megszelídíteni egy csapat diáklányt…
2010. március 6., szombat
Elfelejtett emlékeim - 12. fejezet
Bejegyzések
1914. október. 4.
1914. október 10.
Kedves Naplóm!
A múltkor Papa épp csak benézett. Hozott egy levélkét Adeline nénitől, és kaptam tőle ajándékba levélpapírt meg borítékot, és bélyeget is hozott. Így akármikor írhatok nekik. Adeline néni azt írta, hogy meglátogat. Alig várom!
A lányok továbbra is úgy viselkednek, mintha itt se lennék. Nem tudom, miért ilyen elutasítóak. Én igyekszem. Vidám és kedves vagyok velük, de valami hiányzik. Mintha irigyelnének. De mit! Nem értem.
1914. október 20.
Kedves Naplóm!
Ma esett az eső. Korábban ilyenkor mindig dühös voltam, hiszen nem mehettem ki játszani, vagy sétálni, és nem láthattam a lovakat sem. De cserébe mindig elfoglaltam magam valamivel a szalonunkban. Jaj, úgy hiányzik az otthonom. Nem csak a biztonságérzet, hanem a bájos szobák, a szépség. Nem mondom, hogy ez az iskola nem szép, de egyáltalán nem otthonos. És a légkör! Borzalmas, hogy ezek a lányok mennyire nem törődnek a másikkal. Ma is, amikor háztatástanon főztünk, és az egyik lány elvágta az ujját, senki nem foglalkozott vele. Pedig vérzett, elég erősen. Mindenki arra koncentrált, hogy a saját feladata tökéletes legyen, és ne dorgálják meg. Amikor odanyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy csavarja bele az ujját, meglepődött. Nem értem, egy szemernyi kedvességtől így meglepődni! Elég sivár életük lehetett, de ha hagynák, akkor egész jó csapat lehetnénk. Remélem valamikor majd sikerül megszerettetnem magam velük. De nem fogom megérteni ezt a viselkedést sosem. Elvileg intelligens, jómódú, kedves lányok, miért viselkednek úgy, mint egy megbolydult baromfiudvar?
1914. október. 4.
Kedves Naplóm!
Nagyon nehéz… Nagyon hiányzik mindenki. Nincs egy emberi lény se, akivel beszélhetek. Ms Gardiner kedves, de 20 lány van rábízva. Nem akarom terhelni a magam kis bajaival. Holnap jön a Papa! Úgy várom! Bárcsak hazavinne! De nem fog, helyt kell állnom, hogy büszke legyen rám, és örömet okozhassak neki!
Ma sokat sétáltam, mert szép idő volt. Kaptam egy órát a zongoratanártól, és meg volt lepve, milyen jó játszom. Drága Adeline néni! Ezt neked köszönhetem. Türelmes, szerető tanárom voltál. Így szerencsére csak gyakorolnom kell, és néha kapok új kottát. Az éneklés is rendben volt.
Este a fürdőben, amikor már végeztem lelocsolt egy lány. Vizes lett a hálóingem, így most vacogok. Titkon vezetek naplót. Ha tudnák, biztosan kikutatnák, és nem lehetne egy bizalmasom sem.
Nagyon nehéz… Nagyon hiányzik mindenki. Nincs egy emberi lény se, akivel beszélhetek. Ms Gardiner kedves, de 20 lány van rábízva. Nem akarom terhelni a magam kis bajaival. Holnap jön a Papa! Úgy várom! Bárcsak hazavinne! De nem fog, helyt kell állnom, hogy büszke legyen rám, és örömet okozhassak neki!
Ma sokat sétáltam, mert szép idő volt. Kaptam egy órát a zongoratanártól, és meg volt lepve, milyen jó játszom. Drága Adeline néni! Ezt neked köszönhetem. Türelmes, szerető tanárom voltál. Így szerencsére csak gyakorolnom kell, és néha kapok új kottát. Az éneklés is rendben volt.
Este a fürdőben, amikor már végeztem lelocsolt egy lány. Vizes lett a hálóingem, így most vacogok. Titkon vezetek naplót. Ha tudnák, biztosan kikutatnák, és nem lehetne egy bizalmasom sem.
*
Kedves Naplóm!
A múltkor Papa épp csak benézett. Hozott egy levélkét Adeline nénitől, és kaptam tőle ajándékba levélpapírt meg borítékot, és bélyeget is hozott. Így akármikor írhatok nekik. Adeline néni azt írta, hogy meglátogat. Alig várom!
A lányok továbbra is úgy viselkednek, mintha itt se lennék. Nem tudom, miért ilyen elutasítóak. Én igyekszem. Vidám és kedves vagyok velük, de valami hiányzik. Mintha irigyelnének. De mit! Nem értem.
*
1914. október 15.
Kedves Naplóm!
A napok eseménytelenül vánszorognak. Hiányzik a családom, hiányzik az otthonom. Lassan kezdek beletanulni a rendbe, megszokom az ébresztőt, a tanulást, és a többiek nemtörődömségét. Az első napon a figyelmüket felkeltettem, de nem érdekeltem őket annyira, mikor nem tudtak kifaggatni. Kegyetlenek.
Újból álmodom. Baljós képeket látok ilyenkor, néha félek visszaaludni. Ilyenkor napközben végigalszom egy-két háztartástant vagy gyermeknevelést…
Megtaláltam a kedvenc helyem. Az erdőben bolyongva találtam egy régi temetőt. Szerettem itt lenni, és gyakran olvasgattam a sírfeliratokat. Elképzeltem mindenkinek az életét, és mindig vittem egy szál virágot az éppen emlegetett sírjára. Hogy tudják, hogy valaki törődik velük.
Kedves Naplóm!
A napok eseménytelenül vánszorognak. Hiányzik a családom, hiányzik az otthonom. Lassan kezdek beletanulni a rendbe, megszokom az ébresztőt, a tanulást, és a többiek nemtörődömségét. Az első napon a figyelmüket felkeltettem, de nem érdekeltem őket annyira, mikor nem tudtak kifaggatni. Kegyetlenek.
Újból álmodom. Baljós képeket látok ilyenkor, néha félek visszaaludni. Ilyenkor napközben végigalszom egy-két háztartástant vagy gyermeknevelést…
Megtaláltam a kedvenc helyem. Az erdőben bolyongva találtam egy régi temetőt. Szerettem itt lenni, és gyakran olvasgattam a sírfeliratokat. Elképzeltem mindenkinek az életét, és mindig vittem egy szál virágot az éppen emlegetett sírjára. Hogy tudják, hogy valaki törődik velük.
*
1914. október 20.
Kedves Naplóm!
Ma esett az eső. Korábban ilyenkor mindig dühös voltam, hiszen nem mehettem ki játszani, vagy sétálni, és nem láthattam a lovakat sem. De cserébe mindig elfoglaltam magam valamivel a szalonunkban. Jaj, úgy hiányzik az otthonom. Nem csak a biztonságérzet, hanem a bájos szobák, a szépség. Nem mondom, hogy ez az iskola nem szép, de egyáltalán nem otthonos. És a légkör! Borzalmas, hogy ezek a lányok mennyire nem törődnek a másikkal. Ma is, amikor háztatástanon főztünk, és az egyik lány elvágta az ujját, senki nem foglalkozott vele. Pedig vérzett, elég erősen. Mindenki arra koncentrált, hogy a saját feladata tökéletes legyen, és ne dorgálják meg. Amikor odanyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy csavarja bele az ujját, meglepődött. Nem értem, egy szemernyi kedvességtől így meglepődni! Elég sivár életük lehetett, de ha hagynák, akkor egész jó csapat lehetnénk. Remélem valamikor majd sikerül megszerettetnem magam velük. De nem fogom megérteni ezt a viselkedést sosem. Elvileg intelligens, jómódú, kedves lányok, miért viselkednek úgy, mint egy megbolydult baromfiudvar?
*
2010. március 3., szerda
Elfelejtett emlékeim - 11. fejezet
Az első nap
1914. október 1.
Kedves Naplóm!
1914. október 1.
Kedves Naplóm!
Ma volt az első napom az iskolában. A reggel maga volt a katasztrófa. Elbúcsúzni a Papától meg az én drága nénikémtől. Nagyon nehéz volt. Amint elmentek, rögtön nagyon hiányoztak. Október van, már egy hónapja elkezdődött a tanév. Mindenkinek van már barátnője, mindenki tud valakihez szólni egy kedves szót, és mindenki kap valakitől bíztatást, egy mosolyt. Csak én nem. Még új vagyok, még meg kell szoknom itt. Ma reggel, amikor Mr. Campbell fogadott minket az irodájában, megígérte a Papának, hogy vigyáznak majd rám, boldog leszek, és majd egy csinos, felnőtt nőt kapnak vissza. Aztán hívatta Ms. Gardinert, aki a nevelőm lesz, hogy vezessen körbe, mutassa mag a hálótermet, a tanulószobát, majd vezessen a többiekhez. Michelle Gardiner végtelenül kedves volt, megmutatott mindent, és pár jó tanáccsal is ellátott, és megkért, ha bármi gondom van, forduljak hozzá bizalommal. Aztán megérkeztünk az oroszlán barlangjába. 19 lány volt a tanteremben, mind különböző, és mégis annyira egyformák voltak. Hosszú hajuk szigorú fonatban verdeste a hátukat, kék, kockás ruhájuk egyformán simult a derekukra, fehér kötényük ugyanúgy gyűrődött a térdüknél, harisnyás lábukat egyként húzták össze a hideg elől, mikor nyílt az ajtó. Mindenki idegenül, cseppnyi kíváncsiság nélkül mért végig, mikor beléptünk Ms Gardinerrel. Bemutatott, kérte, hogy legyenek hozzám kedvesek, majd folytattuk a tanulást. Épp földrajz volt, Európáról mesélt a tanár. Mennyire szeretnék eljutni oda! Aztán szünet volt, és kimentünk az udvarra. Esett. Nem nagyon, de csepergett. Körben álltak a lányok, én kívülről figyeltem, majd az egyik szólt hozzám, és berángatott a kör közepére. Mindenféle kérdéseket tettek fel, és olyan hirtelen, hogy válaszolni se maradt időm. Rám förmedt valaki. „Válaszolj!” De én azt sem tudtam, mi volt a kérdés. Aztán behívtak minket. Kézimunkáztunk a következő órán, és az egyik felsőbb éves lány olvasott fel nekünk. Azt mondták színésznőnek készül, és gyakorolnia kell. Egy Racine-dráma volt, és nem nagyon figyeltem. Kezemet és agyamat lekötötte az ismeretlen tevékenység, bár a végére így is csak egy nagy gubanc lett a hímzésemből. Lassan eltelt a délelőtt, és átmentünk az ebédlőbe. Hosszú asztalok mentén, kényelmetlen ormótlan székek sorakoztak, az ebédlő falán híres képek reprodukciói lógtak. Nem volt túl szívderítő. Az asztal végén kaptam helyet. Egyik oldalamon az asztal vége volt, a másikon egy barna hajú lány, akit láthatóan nem érdekeltem, mély beszélgetésbe merült a másik oldalán ülő lánnyal, és rám sem nézett. Velem szemben volt egy üres hely. Majd behozták az ebédet. Egyszerű főzelék volt, tojással. nem túl ízletes. Magányosan telt a nap. Délután volt még irodalom, ami tetszett. Verseket olvastunk. Aztán kaptunk egy kis szabadidőt. Egyedül voltam. Magányosan bolyongtam az épületben, és próbáltam elképzelni, hogy mit csinálhatnak otthon a többiek. Örültem, hogy idejöhettem, de hiányzik mindenki. A Mami, a Papa, Adeline néni, még Cyntia is.
*
*
Nos, úgy döntöttem, hogy most egy darabig ilyen napló-szerű lesz a folytatás. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Nita
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)