Elfelejtett emlékeim - 15. fejezet

1914. november 22.

Kedves Naplóm!

Ma már itthonról írok, kaptunk pár nap szünetet. Tegnap az iskolában, hatalmas hálaadásnapi vacsora volt. Pulykát kaptunk áfonyaszósszal meg krumplipürével, majd a végén egy szelet sütőtöktortát. Nem a kedvencem, de itt és akkor nagyon jól esett az édesség. Nagyon érdekes dolog történt. Virginia tegnap helyet cserélt a mellettem ülő lánnyal, és azóta velünk eszik. Meglepett, de nem csodálkoztam, hiszen Elisát nagyon sokat kedvelik. Csak azt furcsálltam, hogy nem mellé ült, hanem mellém. Állandóan magamon érzem a tekintetét, mióta az a látomásom volt. Érdekes, hogy nem elítél, hanem próbál megérteni, hogy mi történt velem, ő biztosan tudja, hogy sokáig kellett rázogatni, hogy feleszméljek.
Ma pedig eljött a búcsúzás ideje. Virginiát korán hazavitték a szülei, így ketten maradtunk Elisával. Megkérdeztem, hogy hol tölti az ünnepet, de azt mondta, hogy ilyenkor mindig a nagynénje vitte el magához, de most az árvaházban kell töltenie. Megkérdeztem, hogy ha a Papa beleegyezik eljönne-e velünk. A Mama biztosan nem bánná, Adeline néni meg egyenesen örülne. Elisa szólt, hogy ne éljem bele magam túlságosan, mert egyáltalán nem biztos, hogy megengedik. Mikor megjött a Papa meg Adeline néni nagyon boldog lettem. Papa nemrég járt itt, mégis nagyon hiányzott. Adeline nénit meg egy hónapja nem láttam, így szinte repültem a karjaiba. Ő is nagyon örült, hogy végre láthat. Aztán behívtam a fogadószobába Elisát, és bemutattam. A Papa nagyon udvarias volt vele, és az egészségéről, és a tanulásról kérdezgette. Adeline néni, pedig nagyon szívélyes volt vele, főleg, miután a fülébe súgtam, hogy árva. A néni azonnal megkérdezte tőle, hogy hol tölti az ünnepeket, és mikor megtudta, hogy az árvaházba, azonnal a Papához fordult, és megkérte, hogy hívja meg a kislányt. A Papa gondolkozott, és megkérdezte Adeline-t, hogy szerinte a Mami mit szólna ehhez, de választ sem várva folytatta, hogy nem baj, eggyel több vagy kevesebb, de nem szeretné, ha az egyik legszebb ünnepet bárki is egyedül ünnepelje .Így feltette a nagy kérdést, és Elisa örömmel elfogadta.
Amikor hazaértünk a Mami kissé bizalmatlanul méregetett bennünket, de aztán a Papa elmesélt neki mindent, így kedvesebben bánt Elisával. Sokat beszélgetett vele, aztán már kizárólag vele foglalkozott. Szegény lánynak az este folyamán elő kellett adnia az élete történetét, elmesélte, hogy a szülei a tengerbe fulladtak, amikor egy romantikus hétvégére fizettek be, hogy pihenhessenek egy kicsit. Megtudtuk, hogy egy csoportos utazás volt, és ők épp egy kisebb szigetet szerettek volna megnézni, amikor léket kapott a mentőcsónak, amiben ültek. Ott még nagyon mély volt a víz, de már közeledtek a parthoz, és nem messze sziklafal húzódott a parton. Ahol elsüllyedtek, az örvénylés erősebb volt, így a sziklák felé vitték őket. Mire a hajón észrevették, hogy elsüllyedtek, már a sziklafalhoz csapta őket a hullámzás. Szegény lány! Nagyon sajnáltam, de elgondolkoztam azon, hogy nekem milyen szerencsém van, hogy a szüleim élnek, még ha a Mami nem is szeret már, de a Papa meg Adeline néni mindent megtesz a boldogságomért. Furcsállom, de örültem, hogy a Mami olyan kedves volt Elisahoz. Már az első este meghívta, hogy töltse nálunk a karácsonyi ünnepeket, és a szünetet is, ha az unokatestvérei nem hívják meg magukhoz.
Este Elisának is az én szobámban ágyaztak. Ennek negyon örültem, hiszen így teljesen úgy érezhettem, hogy van egy testvérem, aki szeret, és megért. Remélem, ha Cyntia felnő, ő is ilyen lesz, mint Elisa.



1914. november 24.

Kedves Naplóm!

Ma megismerkedett Elisa Cyntiával. Cyntia eleinte félénk volt, szerintem még engem sem ismert fel elsőre, de aztán olyan volt, mint egy angyal. Szaladgált, gügyögött, hozta a bábuit, játszott velünk. Aztán később a mesekönyveket nézegettünk. Csodálkoztam, mert Elisa társaságában sokkal könnyebb volt a húgommal lennem. Az ebéd nyugodtan telt, a Mami el volt ájulva, hogy Elisa milyen művelt, mennyire olvasott, és milyen jól megtanulta az illemet, bezzeg én, már két hónapja járok az iskolába, mégsem történt semmi változás. Nagyon elszontyolodtam, egyszerűen nem értem, miért viselkedik így a Mami. Hiszen én nem bántottam. Cyntiának sem esett baja, amikor az az eset történt. Már igazán megbékélhetett volna, de nem, ő folyton bánt. Ez annyira rosszul esik. Majdnem elsírtam magam az asztal mellett, megfeledkezve a jómodorról, de Adeline néni megvédett, ami nagyon jól esett. Délután zongoráztunk egy kicsit, majd készülnünk kellett az estére, mert a Mami vacsoravendégeket hívott, így a szalon az alkonyattal együtt megtelt emberekkel. Nagyon jól éreztem magam az emberek között, élveztem, hogy sokan kíváncsiak a véleményemre, az iskolában töltött időre, és az ott tanultakra. Volt pár fiatalember is, akik az este vége felé felkértek bennünket táncolni, míg Adeline néni zongorázott. Akaratlanul gondoltam az é szőke hercegemre… Vajon megtalál valaha?