Elfelejtett emlékeim - 14. fejezet

1914. november 7.

Kedves Naplóm!

Tegnap roppant érdekes dolog történt. Amikor ebédhez terítettünk, ezen a héten én is a konyhai segítőkhöz tartozom, egy eddig ismeretlen lány ült le a velem szemben lévő üres helyre. Az orrát szinte beledugta egy apró könyvbe, és nem figyelt semmire. Miután végeztem a szalvéták kiosztásával, leültem vele szembe, és óvatosan méregettem. Amint behozták a levest, eltette a könyvét, és rám nézett nagy zöld szemeivel. Elisabeth Masen. Bemutatkozott, és kiderült, hogy már három éve tanul itt, csak eddig beteg volt. Ebéd után Mr Campbell jött be, és jó hírt közölt a velünk. Elmaradtak a délutáni órák, valamilyen értekezlet miatt. Mindenki nagyon lelkesen készülődött, az idősebbek kimehettek a városba, többen mentek zongorázni, könyvtárba, vagy egyszerűen csak az iskola birtokán tébláboltak. Elisa megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani, így mi is sétáltunk. Kérdezgetett mindenről, és látszott, hogy kíváncsi rám. Majd én tettem fel a kérdéseim. Kiderült, hogy árva. A nagynénje nevelte eddig, de ő is meghalt nemrég Az unokatestvérei pedig nem tudnak rá vigyázni. Egy otthonba került, de mivel vagyonosabb, így tanulhat, és ezért van itt. Azt mondta, szívesebben van itt, mint az árvaházban. És hogy ne aggódjak, hamar megszeretek itt. Hiszen jó itt. Nem bántanak, vannak barátok, és tanulhatok is. Hamarosan vacsorához gongattak, így visszatértünk az ebédlőbe, és sorba álltunk a vajas kenyérért, meg a bögre kakaóért. Már nagyon fáradt voltam. Gyorsan megmosakodtam, majd bebújtam az ágyamba. Ezen az éjjelen nyugodtan aludtam, és megint álmot láttam. De most kellemes volt. Elisával voltam. Egy réten szaladtunk, és minden olyan ismerős volt. Boldog voltam, és éreztem az otthon hívogató közelségét. Végre! Van egy barátom!
*


1914. november 10.

Kedves Naplóm!

Nagyon boldog vagyok! Elizában igaz barátra találtam. Ahogy elmesélte, korábban őt sem kedvelték a lányok, mert később jött, és nehezen illeszkedett be közéjük, de egy idő után megtört a jég, és figyeltek rá. Több lány is kedves volt vele. Ma is odajöttek többen, hogy beszélgessenek vele. Többek között Virginia is. Ő elég furcsán viselkedett, mióta megtalált az ablakban egy látomás közben. Nem nézett levegőnek, mint a többiek, sőt, azóta mindig magamon éreztem a pillantását. Nem volt bántó, nem voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban, csak kíváncsi volt, és talán, reményeim szerint, féltett. Nem akartam, hogy féljen, de a titkomat sem árulhatom el neki. Se neki, se másnak. Nem tudhat róla senki, mert ez nem normális, ijesztő. Talán már nem néznének boszorkánynak, mint régebben, de biztos őrültnek tekintenének, és mindenki cserbenhagyna… És épp most sikerült egy barátot szereznem. Talán, mivel Elisával jóban vagyok, az ő barátnői gyorsabban megbékélnek majd velem. Talán Virginia lesz az első… Talán.



1914. november 20.

Kedves Naplóm!

Nagyon régóta nem tudtam kilopózni éjjel, és írni, de a nevelők jobban figyeltek ránk, mint valaha. Senki nem tudja, mi történt, senki nem mond semmit.
Közeleg a hálaadás. Most szünetet kap mindenki, és hazamehet a családjához. Értem a Papa és Adeline néni fog eljönni. Alig várom! Majd bemutathatom nekik Elisát. És ezt onnan tudom, hogy tegnap itt volt a Papa, és meglátogatott, mert volt a közelben elintéznivalója. Meg hozott a Nénitől egy kis levélkét.
A tanulás, mint mindig, ma is ugyanúgy, unalmasan zajlott. Kézimunkán, mikor körbejárt Ms. Gardiner, ezt az órát ő tartotta, kivette a kezemből a kötésemet, és hosszasan nézegette, majd így szólt: „Alice, az első, csomós hímzésedből kiindulva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is sikerült megtanulnod ezt a bonyolult kötésmintát! Elismerésem.” Nagyon elpirultam zavaromban, mikor az egész osztály rám szegezte a szemét. Elisa megszorította a kezem, majd mikor Ms. Gardiner továbbment, odasúgta, hogy mindenkivel ezt csinálja, aki nem tud beilleszkedni, ne haragudjak rá, csak jót akart. Remélem a lányok nem lesznek rám irigyek, és nem ástam el magam még jobban…

Nos, aki olvasta az eltévesztett 11. fejezetet, annak biztosan feltűnik egy s más. Még egyszer bocsánatot kérek Tőlük. Akik meg nem látták, ne vegyék személyeskedésnek az üzenetet, és tartsák szerencsésnek, hogy nem tudták, hogy mi következik.:) Liznek köszönöm ismét néhány ötletét, amit felhasználtam...
Jó szórakozást az új fejezethez, és várom a hozzászólásokat!
Nita