Elfelejtett emlékeim - 19 .fejezet

1914. december 22.

Kedves Naplóm!
Már egy teljes hete itthon vagyok, és közeledik a szenteste. Eleinte, mikor még csak néhány napja voltam itthon, nem tudtam mihez kezdeni magammal. Olvastam, hímeztem, de nem éreztem azt, hogy hasznos lennék. Akkor kitaláltuk Adeline nénivel, hogy segítek neki a készülődésben. Igaz, hogy a ház takarítását Adeline néni és Mama csinálták, sőt még egy lány is felfogadtak, de néha segítettem a portölésben, szőnyegporolásban. Aztán egyik nap teasüteményeket sütöttünk, ami nagyon vicces volt. Mindenféle mintákat vágtunk ki kartonpapírból, amit aztán körbevágtunk, és díszítettünk. Hétköznapokon nem szoktunk ilyesmivel bíbelődni, de az ünnep hangulatosabbá vált tőle.
Ma elkísértem Adeline nénit a bevásárló körútjára, és ma vásároltuk meg a karácsonyi pulykát, meg a többi hozzávalót is a vacsorához. Benéztünk a hal árus bódéjába is, de ott már nem történt semmi érdekes, csak néztem, ahogy a Néni vett egy adag füstölt heringet.
Minden nap megnéztem Csillagot, többnyire vittem neki répát vagy káposztát, amit mindig örömmel fogadott. Sajnálom, hogy most nem tudok lovagolni.
Mostanában a Mamának sokszor fáj a feje, így én is eltölthetek egy kis időt Cyntiával. Nem rossz kisgyerek, de nem is tud mihez kezdeni velem, hisz többnyire egyedül van a Mamával, így nem igazán játszik velem. Néha a Néni is bejön hozzánk, és akkor olvasunk meséket, vagy rögtönzünk egy bábelőadást, ilyenkor nagyon sokat nevetünk, és Cyntia is velünk kacag.
Papa mostanában egyre elfoglaltabb, úgy tűnik egyre több gondja van az üzleti ügyei körül. Alig várom, hogy végre karácsony legyen, és mindenki együtt ünnepeljen. Alig bírom kivárni, hogy odaadhassam az ajándékaimat, remélem örülni fognak a szeretteim.


1914. december 25.

Kedves Naplóm!
Ma elég későn keltem, mert a karácsony hirtelen jött, és nem tudtunk sokat pihenni. Tegnap egész nap a konyhában ültem, Adeline nénit néztem, aki a szakácsnét figyelte. A Néni a fejébe vette, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.
A karácsonyfát a Mami díszítette, így nekem a szalon közelébe sem volt szabad mennem, a gyereklány, akit mostanában fogadtak fel, elvitte sétálni Cyntiát. Ezt én is könnyedén megtehettem volna, de a Mami még mindig szörnyen bizalmatlan velem szemben, és nem hagyja, hogy kettesben maradjak a húgommal. Pedig már sokkal figyelmesebb vagyok, és szinte sosem lepnek meg a víziók. Legalábbis napközben. Olyan, mintha valami ismeretlen erő gátat emelt volna bennem, és emögött rejteznek a képek. Én ezt nem bánom, hiszen így sokkal könnyebb normálisan élni. Viszont attól félek, hogy egyszer vége szakad ennek a nyugalomnak, és akkor a baj csőstől jön.
Szóval a nap nagy részét a konyhában töltöttem, és figyeltem, hogyan készül a pulyka, az áfonya szósz, vagy a Yorkshire-puding. Érdekes volt, de egy idő után elpilledtem a nagy melegben, és arra gondoltam, hogy gyakorlom a darabot, amit karácsonyra tanultam meg, de szerencsére még időben eszembe jutott, hogy nem szabad bemennem a szalonba. Így inkább a könyvtárba mentem a Papához, hátha van egy kis ideje, de sajnos nem ért rá, így ott is az ablakhoz húzódtam, és előkaptam egy regényt.
A regényolvasásra az iskolában kaptunk rá, mert az osztályban néhány lánynak volt egy egész rejtett gyűjteménye, amit otthonról hozott, és néha, a másik könyv alatt még a tanulóidőnk alatt is olvastunk. Sokan szerették a romantikus történeteket, főleg azok, akik nap mint nap társaságba jártak, de én inkább a kalandregényeket részesítettem előnyben.
Egy kis idő múltán a Papa megkérdezte, hogy mit olvasok, és egy kellemeset vitatkoztunk a regényolvasás előnyeiről és hátrányairól. A Papa szerint túlságosan álmodozóvá tesz a sok mese, pedig józanságra van most szükség, hiszen gondoljak szegény katonákra, akik halomra ölik egymást a világ túl felén. Azzal érveltem ellene, hogy pont eleget jutnak eszembe szegény emberek, akik csak bábuk a hatalmasok kezében, épp ezért olvasok regényeket, hogy egy kis illúzióm maradjon afelől, hogy a jók megjutalmaztatnak, a rosszak pedig elnyerik méltó büntetésük. Erre a papa elmosolyodott, és megsimogatta a hajam, mondván, hogy milyen naiv kis angyalka vagyok még.
Aztán csengettek a vacsorához, és mondanom sem kell, hogy a szakácsnőnk, és Adeline néni igazán kitettek magukért. Remek volt az étel, és mindenki igyekezett a legjobb formáját hozni. Mama szokatlanul elviselhetően viselkedett, Cyntia olyan volt akár egy barokk angyalka, habos-babos ruhácskában, széles moslyával. Adeline néniből áradt a nyugodság és a túlcsorduló szeretet, a Papa meg viszafogottan kedves volt, mint mindig.
Az ajándékoknak mindenki örült, a Mama megjegyezte, hogy úgy is kellett egy kalap, amiben sétálni megy az udvarra, hisz a legjobb kalapját mégsem áldozhatja fel. Adeline néni szinte könnyekig meghatódott a selyemkendő láttán, a Papa pdeg megjegyezte, hogy még sosem kapott senkitől ilyen szépen díszített szemüvegtokot. Cyntia pedig kíváncsian nyitogatta a mesekönyvet, és tátott szájjal nézegette a képeket.
Nagyon boldoggá tett, hogy mindenki örül a maga módján az ajándékaimnak, így én is boldogan bontogattam a három csomagot. A Mamától kaptam egy elegáns selyemkesztyűt, meg egy harisnyát, aminek örültem, hiszen az ilyesmi fogyóeszköz, és mindig nagy szükségem van rá, hisz néha olyan figyelmetlen tudok lenni. A Papa egy új lovagló felszereléssel, és néhány regénnyel lepett meg, nem is gondoltam volna, hogy korábban is fegyelemmel kísérte az olvasási szokásaimat, ráadásul hogyan találhatta ki, hiszen egész eddig az iskolában voltam... Adeline nénitől egy vég csodaszép muszlint, ugyanennyi selymet, és puplint kaptam, amikből majd a báli ruhákat, meg a köbbi kiegészítőt kell majd megvarratnunk. Nagyon hálás voltam mindenkinek. Miután végeztünk a csomagok bontogatásával a zongorához ültem, és csak játszottam, játszottam, amíg el nem jött az idő, hogy készülődni kellett, az éjféli misére. Nem mondható vallásosnak a családunk, de az éjféli misét sosem hagyjuk ki, hisz annak hangulata van. Sajnos nem szánon mentünk, de a kocsink is elég kényelmes volt. Idén elég unalmasan prédikált a tiszteletes, így inkább az első misémjutott eszembe. Az már nagyon régen volt. Kicsi voltam, alig láttam ki a pad mögül, és a Mama meg a Papa között álltam. nem győztem csodálni a sok gyertyát, a fehér cserepes virágokat, és az ünneplő tömeget. És a végén a Papa elvitt megnézni a betlehemet, ahol a bárányok kis gyapjúpamacsból voltak, és apró faragott szobrocskák álltak körül egy istállóban. Nem értettem miért, de a Papa elmesélte az egész történetet, és én olyan fáradt voltam, hogy elaludtam a karjaiban.
Mire véget értek a fejemben a boldog idők képei, a misének is vége lett, és hazaindultunk. Otthon mindenki elköszönt a másiktól, és a szobájába vonult. Már épp eloltani készültem a mécsest, mikor Adeline néni bekopogott, és bejött hozzám. Egy újabb börkötéses könyvecske volt nála, meg egy selyempapírba csomagolt valami.
Azt mondta, hogy biztos betelik majd a naplóm, ezért ad egy másikat is, és csak azért nem csomagolta be, mert nem szrette volna, ha más is tud a titkomról. Nagyon jól esett a tapintatossága, ugyanis nem szeretném, ha mondjuk a Mama megtudná, hogy naplót írok, és egyszer csak elolvasná...
Aztán kibontotta a selyempapírt, és egy csodálatos nyaklánc, és karkötő került elő belőle. Réginek tűnt, mégis olyan egyszerű volt, hogy nem tudtam levenni róla a tekintetem. Egy apró angyalka függött a vékony, sodrott láncon. A Néni azt mondta, hogy ez az Őrangyalt ábrázolja, és úgy véli, hogy szükségem lesz majd a segítségére. Aztán a nyakamba kapcsolta, megcsókolt, és magamra hagyott. Még rendesen megköszönni sem volt időm, de majd meghálálom neki, ígérem.

Jó hír!

Sziasztok!
Szerencsésen végeztem a felvételivel, és minden egyéb sallangjával, így még most nekiáéllok az új résznek, ha jól haladok, még ma fenn lesz.
Sajnos a laptopom gyógyíthatalan, így egyelőre nem tudok nekiákllni a másik történet átdolgozásának, sőt egy fordításom is félbe maradt.
Pénteken, ha minden igaz, megnézem az Eclipse-t.
Szóval, lehet még ma, de holnap biztos frisselek.
Üdv.:
Nita

Hírek

Sziasztok!
Lassan végre vége ennek a húzós időszaknak, nem sokára túl leszek a felvételin. Sajnos ma kinyúlt a laptopom, így egy kicsit nehéz, de majd megoldom. Elképzelésem már van, sőt majdnem megvan a fejemben az egész fejezet, csak majd kell egy kis idő, míg begépelem.
Szóval még egy kis türelmet kérnék, elsején lesz a felvételim, de ha lesz egy kis időm, pihenésképpen megírom.
Köszönöm a megértéseteket!
Nita

Sziasztok!

Bocsássatok meg, hogy még mindig nincs fenn a kövekező fejezet, de mostanában nem voltam a csúcson, ráadásul a nyakamba szakadt egy újabb hivatalos ügy, ami után futkározhatok, de szerencsénkre itt a hétvége, és feltétlenül fogok frisselni. (Lehet, duplán, engesztelésül...)
Szóval Kedveseim, csakmég egy kicsit kérek: türelem!
Nita

Elfelejtett emlékeim - 18. fejezet

1914. december 11.


Kedves Naplóm!
Ma volt a karácsonyi ünnepség az iskolában, hiszen holnap mehetünk haza. Alig tudtam kilopózni a hálóteremből olyan sokáig beszélgettek a lányok. Én igyekeztem alvást színlelni, de azt hittem, sosem alszanak már el. Meghiszem azt, hogy mindenki ennyire izgatott, hiszen kíváncsian várják a karácsonyt, az ajándékaikat. Apropó ajándékok. Azt hittem ki fogok csúszni az időből, és nem készülök el az ajándékokkal, de már csak néhány apró simítás, meg a csomagolás, és már mehetnek is a fa alá. Érdekes szokás ez a karácsonyfa állítás.
Itt az iskolában is állítottunk fát, hatalmas lett, és teleaggattuk ezüstpapírba csomagolt dióval, mandulával, meg színespapírból kivágott diszekkel, és a nagyobbak horgolt angyalkáival. Egész délelőtt ott sündörögtünk, így sikerült elérnünk, hogy elmaradjanak az óráink, és elkerüljük azt a vén banya, elnézést drága Ms. Smith-t. Ebéd után mindenki az ebédlőben maradt, és megnéztük a végzősök előadását. Nagyon szép és megható történetet adtak elő, ahol párhuzamosan mutatták be a betlehemi történéseket a mai fiatalok karácsonyával. Igzalmas volt, humoros, és mindenki jól szórakozott. Nem gondoltam volna, hogy egy ünnepély másmilyen is lehet, az unalmason kívül. Aztán minden osztály meglepett egy másikat az előre elkészített apró ajándékokkal. A mi csoportunk a nálunk egy évvel idősebbeknek készített kesztyűt, mindenki horgolt egy pár elegáns csipkekesztyűt. De még milyen egyediek lettek! Még november végén kaptunk rengetek mintát Ms. Gardinertől, és kimásoltuk a nekünk tetszőt egy lapra. Azt hiszem, hogy nyugodt szívvel állíthatom, nem készült két egyforma kesztyű. Mi pedig a végzősöktől kaptunk egy gyönyörűen hímzett legyezőt. Az enyém vajszínű, és valaki meseszép rózsákkal hímezte tele, de nem csak eggyel-eggyel, hanem egy bonyolult folyondáros mintával. Elisa kéket kapott, amin egy fecske van, az is csodaszép. Virginiáé pedig piros, és valami kivehetetlen mintával van díszítve, de nagyon különleges, mert melírozott fonallal hímezték.
Utána meg karácsonyi dallamokat zongorázott valaki, de nem túl hangosan, így mindent meg tudtunk beszélni a lányokkal. Mostanra már Merry is a mi asztaltársaságunk tagja. Örömmel fogadtuk, hiszen nem árt egy kicsit jobban megismerni azokat, akikkel egy csoportba kerülünk, hiszen hamarosan bepillantást nyerhetünk az otthonaikban, a családjaikról is meglehetősen pontos képet kapunk, és vadidegenek előtt nem szívesen parádézik az ember.
Este pedig az ajándékokon dolgoztam. A Papának egy szemüvegtokot készítettem, mert a múltkor észrevettem, hogy mennyire elnyűtt a régi. A Maminak egy kalapot díszítettünk ki. Ilyet mindenki csinálhatott, kaptunk egy teljesen szimpla kalapot, és mindenki olyan csodát varázsolt belőle, hogy öröm volt nézni. Adeline néninek egy selyemkendőt festettem, hiszen azt is megtanultuk, hogyan kell, mert az iskola vezetése úgy gondolja, hogy ki tudja, mikor kerülünk olyan helyzetben az életben, hogy nem lesz mögöttünk támogató család vagy vagyonos férj, és akkor valamiből meg kell tudnunk élni. Cyntiának egy mesekönyvet vettem a spórolt zsebpénzemen, hiszem emlékszem, hogy én is mennyire szerettem a képeket nézegetni, és amikor a Néni a meséket olvasta.
Alig várom, hogy megkaphassák az ajándékukat. Kíváncsi vagyok, mennyire fog tetszeni majd nekik.
Ms. Gardinernek is készítetünk egy kesztyűt, illetve, amikor legutóbb háztartástanon főztünk, készítettünk neki mézeskalácsot. Szegény jó Ms. Gardiner még mindig beteg, remélem, hogy mire visszajövünk, már jobban lesz, és a vén satrafát pedig visszaküldik oda, ahonnan előhalászták a mi gyötrésünkre.




1914. december 15.


Kedves Naplóm!
Végre itthon vagyok! Annyira hiányzott ez a kellemes otthonérzet, a biztonságot nyújtó melegség, és szeretet. Olyan meghitt itt minden. Esténként a szalonban meggyújtják a kandallóban a tüzet, hogy ne fázzunk, és az összes szobában kellemes meleget ad a kályha. Sajnos a hó elolvadt. Itt a tenger mellett sosem marad meg egy hétnél tovább, mert mindig jön az enyhülés. Azért remélem, hogy karácsony előtt fog még esni.
Nagy a sürgésforgás itthon. Adeline néni már megint majdnem minden szervezést magára vállalt. Ő felügyeli a nagytakarítást, a főzéseket, összeállítja a napi menüt, bevásárló listákat készít, levelezőlapokat ír, felad, és minden észben tart. Nem is tudom, mi lenne a Mamival Adeline néni nélkül. Őt sosem láttam így szervezkedni. Most is a szalonban ül, vagy teázni jár a környékbeli hölgyekhez, és amikor ő szervezi a teadélutánokat, olyankor Adeline néninek még több a dolga. Pedig ő nem cseléd, hanem családtag.
Adeline néni azt ígérte, hogy az ünnepek után engem is beavat a terveibe, amit azóta gondolt ki, hogy a szülői megbeszélésen minden elmagyaráztak. Kíváncsi vagyok mit sütött ki. Biztosan nagyon jól fogunk szórakozni, és ahogy a Nénit ismerem, minden tökéletes lesz. Amúgy pedig megjegyezte, hogy az a vén satrafa Ms. Smith nagyon nem tetszett neki. Főleg miután a konyhában elmagyaráztam neki, hogy milyen rémes dolgokat művel, mielőtt Madeline édesanyja beszélt volna vele.
Délután meglátogattam Szivárványt, a lovacskámat, hiszen Hálaadás óta nem láttam. Szereztem neki a konyhából répát, aminek nagyon örült. Kár, hogy ekkora sár van, mert szívesen kilovagoltam volna, csak egy kicsit. Már úgy hiányzik, de nem szeretném, hogy Szivárványnak az én meggondolatlanságom miatt baja essen. Így csak John futtatja a karámban, mert szüksége van a mozgásra.
Alig hiszem el, a kényelmetlen hálóterem után, hogy a kedves szobámban ébredek reggel. Mindig azt hiszem, hogy álmodom, és még nem ébredtem fel. Néha meg is csípem magam, hogy biztos lehessek benne, hogy valóban a saját szobám kedves hangulata burkol be.



Sziasztok! Bocsi,de biztos maradtak benne hibák, hiszen nem volt időm rendesen átnézni. Ha úgy gondoljátok keressek egy bétát, mert olvashatatlanul sok a hiba, akkor nekiállok keresni egyet.:) Ne haragudjatok, hogy ily ritkán kerül fel friss, de most június végéig el vagyok havazva, de igyekezni fogok. Remélem, tetszeni fog a fejezet! Jó olvasást! Jah és várom a véleményeiteket!

Üdv, Nita

:(

Sziasztok!

Talán észrevettétek, már nincs fenn A világ, amiért küzdünk c. történetem. Úgy gondoltam egy kicsit átdolgozásra szorul, meg nem árt egy kicsit összeszednem a gondolataimat, és újragondolni az egészet. Ezt a nyárra tervezem, remélem lesz rá kapacitásom. Ne haragudjatok, hogy így se szó, se beszéd leszedtem, de egy ideje nem voltam megelégedve a történettel, és az új ötleteim kissé felborogatták a történet alapjait. Szóval nem dobom ki, de egyelőre nem tudok mihez kezdeni vele, és úgy gondoltam, hogy minek legyen fenn, ha nem így szeretném, hogy olvassátok.
A héten lesz új az Elfelejtett emlékeimből.
Üdv mindenkinek!
Nita

Elfelejtett emlékeim - 17. fejezet

1914. december 3.

Kedves Naplóm!
Sajnos még mindig nem tudom, hogy kikkel kerültem egy hatosba, mivel Ms. Gardiner megbetegedett, így nem tudta összeírni a csoportokat. Sajnálom szegény Ms. Gardinert, de főleg azt, hogy most várni kell, pedig már olyan izgatott mindenki. Úgy tervezzük a csoporttal, hogy meglátogatjuk holnap szegény Ms. Gardinert, ha megengedik. Szerencsére nem kell messzire mennünk, mert itt lakik a mi folyosónkon, de ha jól tudom átköltöztették a másik szárnyba, amíg beteg, hogy mi ne kaphassuk el. Oda szállásolják el a beteg gyerekeket is. Szerencsére én még nem jártam ott, de Elisa már igen, és azt mondta, hogy az ápolónők egyáltalán nem olyan kedvesek, mint a nevelők. Szigorúak, és folyton rosszkedvűek. Nem lehet jó betegnek lenni itt, bár az otthon se volt jó, de olyankor Adeline néni mindig mesélt, vagy játszott velem, amíg jobban nem lettem. Úgy hiányzik a nénikém! Pedig láthattam volna, mert a jövő héten lenne a gyűlés a szülőknek, ahol megbeszélhetnék, hogy milyen alkalmakat teremtenek a számunkra, és egy kicsit összebarátkozzanak, hiszen fontos, hogy ők is megkedveljék egymást egy kicsit. Persze a legtöbb szülő környékbeli, ismeri a többi apukát, anyukát.
Eliza már tegnap írt az unokatestvéreinek erről, és remegve várja a válaszukat. Nagyon remélem, hogy részt vesznek ebben a feladatban, különben szegény Elisa nagyon rosszul fogja érezni magát.
Ma Ms. Gardinert egy idős nő helyettesítette. Semmi nem volt elég jó neki, akármit csináltunk. Még a legjobbakat is folyton szidta. Ezért is szeretnénk meglátogatni Ms. Gardinert, hátha gyorsabban meggyógyul.
Most megyek, mert mindjárt jön az éjféli ellenőrzés. és nem szeretném, ha észrevennék, hogy nem vagyok az ágyamban.


1914. december 5.

Kedves Naplóm!
Hiába kérjük már két napja, az újdonsült nevelőnk nem engedélyezi, hogy meglátogassuk szegény Ms. Gardinert. Sőt egyáltalán semmit sem enged. A többieket kiengedik korcsolyázni a tóra, kapnak szánkót, és nem teremtik le őket azonnal, ha egy kicsit hócsatáznak. De nekünk nem adnak se korcsolyát, se szánkót, mert Ms. Smith megtiltotta, és a kesztyűinket is összeszedte, hogy véletlenül se hógolyózzunk, vagy építsünk hóembert. Pedig már minden osztálynak van hóembere, csak nekünk nincs. Annyira kegyetlen, hiszen mindenki úgy sóvárog egy kis móka után a hóban, és irigykedve figyeljük a többi osztályt, akiknek megadatik ez a lehetőség. Ráadásul ma meg is büntette az egész osztályt, mert kitaláltuk, hogy ha ki kell maradnunk minden jóból, azért egy angyalkát csak csinálhatunk. Először csak néhányan csatlakoztak hozzánk, majd mire felálltam, és befejeztem az angyalkám megszemlélését, már mindenki vagy a hóban feküdt, vagy a saját angyalkájában gyönyörködött. Aztán igyekeztünk leporolni egymás hátát, de Merry háta olyan maradt, mert nem maradt időnk, ugyanis megszólalt a gong. Ms. Smith meg azonnal kiszúrta, és hiába mondta szegény Merry, hogy csak elesett, az a vén szipirtyó azonnal kabátot húzott és kiment az udvarra, ahol megtalálta a húsz angyalkát. Így nem kaptuk meg a vacsoránkat, és egész héten el vagyunk tiltva a délutáni levegőzéstől. Nem tudom, mit fognak szólni Madeline vagy Julia szülei, hiszen ők régi nemesi családból származnak, Angliában a mai napig nagyon megbecsülik az ottmaradottakat, és a szüleiknek is sok pénze van. Nem fogják ezt szó nélkül hagyni.
Ma felolvasták végre a beosztást, szegény jó Ms. Gardiner betegen is elkészítette nekünk. Reméljük a jövő héten a szülőkkel is ő fog beszélni nem ez a vén satrafa. Egyébként hatalmas szerencsénk volt, mert Elisával és Virginiával egy csoportba kerültünk. Velünk lesz Merry is, aki igazából Meredith, és elég csendes, visszahúzódó lány. Sajnos a másik két lány maga a katasztrófa. Vivienn nagyon fent hordja az orrát, büszke arra, hogy ő Riche. Pedig a Papa szerint a nagyapja még bányászként kezdte. Aztán elment nyugatra, és talált valami nagy érctelepet, amit kifejtettek a rokonaival, és jól meggazdagodtak belőle. És végül, még Johannát is megkaptuk, aki hasonlóan előkelősködő, mint Vivienn, és talán pont ezért ki nem állhatják egymást. El nem tudjuk képzelni, hogy mi lesz itt! Viviennél meg Johannánál biztos fényesebbnél fényesebb estélyek lesznek, hogy ők megmutathassák. Remélem Elisa rokonai is válaszolnak hamarosan, mert a másik két lány ízekre szedi, ha ők nem vállalják ezt a feladatot.
Bízzunk a legjobbakban!


1914. december 10.

Kedves Naplóm!
Ma egy csomó minden történt! Annyira mozgalmas nap volt, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem, de ha most nem írnám le a történteket, biztos, hogy nem hagyna aludni ez a sok dolog. Reggeli Elisa levelet kapott az unokatestvéreitől, akik vállalták a házigazdai feladatokat. Annyira boldog volt Elisa, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. És én is örültem, hogy így alakult, mert a két lábakon járó katasztrófa biztosan nem hagyták volna szó nélkül.
Ráadásul ma volt a gyűlés. és itt volt a Papa,és őt elkísérte a Néni is. Annyira jó volt látni őket. Sajnos Ms. Gardiner nem lett jobban, azt suttogják, hogy átviszik a városi kórházba. Így az a vén Ms. Smith beszélt a szülőkkel. Elmondta, hogy minden családnak kell egy estély, egy teadélutánt, egy bált, és egy délelőtti szabadprogramot csinálni. Ez két-három napot vesz igénybe minden családnál, szóval majdnem egy hónap, mire mindenki sorra kerül. Addig mi, diákok, megtanulunk mindent, amire szükség lehet. És minden csoport mellé beosztanak egy végzőst, hogy megfigyeljenek bennünket, és a végén értékelik majd a munkánkat. Ezenkívül minden csoportnak kötelező meghívnia legalább egy alkalomra a nevelőt, vagyis Ms. Gardinert. Ezt mindenki kitörő örömmel fogadta.
Délután láttuk Virginiával, hogy Julia szülei kijönnek Mr. Campbell irodájából, aki még a folyosón is szabadkozott, és fűt-fát ígért. Julia biztosan elmesélte az új szabályokat és a szülők nem díjazták azt. Kicsivel később a folyosón találkoztunk Madeline-nal, aki ujjongott, mert az anyukája elbeszélgetett Ms Smith-szel négyszemközt, és a vén szipirtyó állítólag igencsak zavarba jött.
Még délután visszakaptuk a kesztyűinket, és aki akart korcsolyázhatott, meg szánkózhatott. Örömmel fogadtuk, és Elisával, meg Virginiával azonnal korcsolyát húztunk, és sötétedésig el sem lehetett bennünket rángatni a jégről.
Adeline néni nagyon kedves volt, nagy öröm volt újra látni. Meséltem nekik a lányokról, ő meg az otthoni készülődésről, hiszen közeleg a karácsony. Nem sokára ismét szünet, és most hosszabb ideig maradhatunk otthon, majd csak januárban találkozunk újra a lányokkal. A szünetet Elisa a rokonaival tölti, így most nem tud bennünket meglátogatni a Mami nagy bánatára. Azt mondták az unokatestvérei, hogy a szünetben megtervezik a mulatságokat, hiszen aztán nem sokára itt a farsang, és erre máskor nem lesz idő. A nénikém is ezt tervezi az ünnepek után, hiszen jó előre meg kell szervezni mindent, hogy elkerülhessük a legapróbb fennakadásokat is.
Már alig várom, hogy ott tartsunk!

Elfelejtett emlékeim - 16. fejezet

1914. november 27.

Kedves Naplóm!
Ma érkeztünk vissza az iskolába. Az otthontöltött napok után már kissé hiányzott a régi épület kellemes hangulata. Jó volt otthon a családom körében, és örülök, hogy Elisa is jól érezte magát. Mami egészen a szívébe fogadta, és Cyntia is szépen játszott vele. Jó volt nézni őket. Ha Elisa rokonai nem hívják meg magukhoz karácsonyra, akkor a legszebb ünnepet is velünk tölti.
Tegnap a Papa elvitt bennünket sétálni, szépen bejártuk a kertünket, és a környéken lévő kis dombot is megmásztuk, majd rábeszéltem, hogy lovagoljunk egy kicsit. Elisa nem csatlakozott hozzánk, mert azt mondta, hogy fél a lovaktól. Amint utóbb megtudtam, Adeline nénikémmel beszélgettek, de azt nem árulták el, hogy miről.
Papával kilovagoltunk egészen a tengerpartra. Kicsit már hűvös az idő, és a természet készül a hosszú álomra, de szerintem a tenger ilyenkor a leggyönyörűbb. Sajnos nem maradhattunk soká, mert erősen kezdett fújni a szél, ami az esőt hozza errefelé, ezenkívül későre járt már, és szerettünk volna sötétedés előtt hazaérni. Sajnos az esőt nem sikerült megelőznünk, az utolsó pár mérföldet szakadó esőben kellett megtennünk, így hivatalos voltam a Papa dolgozószobájában a kandalló elé, egy jó forró kakaóra. Csak most ébredtem rá, hogy én nem is szeretem a kakaót. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha egy csésze teát kapok, de Adeline néni ragaszkodott a kakaóhoz. Így én sem ellenkeztem.
Este a szalonban gyűltünk össze, és Mami megkérte Elisát, hogy zongorázzon nekünk. Szegény nagyon zavart volt, de addig bíztatták, míg játszott nekünk. Sokkal jobban játszik, mint én. Olyan könnyen siklanak az ujjai a billentyűkön, mintha pillangó szárnyakat kapott volna ajándékba a zongoraszéktől. Nem játszott akkora élvezettel, mint én, de józan megfontoltsága nagyobb sikerhez vezette, mind engem valaha a szenvedélyem. Kicsit féltékeny voltam rá, de hamar észbe kaptam, hogy milyen illetlen, és szívtelen vagyok, hogy egy árvától irigylek bármit is. Soha nem lehet annyira jó ember, mint Elisa, vagy Adeline néni.



1914. december 1.


Kedves Naplóm!
Ma leesett az első hó. Annyira gyönyörűen szikrázik a holdfény a havon, hogy semmi kedvem visszamenni a hálóterembe, csak félő, hogy valaki megint észrevesz. De nem érdekel különösebben, mert ez a látvány bármilyen büntetést megér. Szeretem a telet, bár a tavaszt sokkal jobban, de a tél annyira mókás! Lehet hógolyózni, hóembert építeni, szánkózni, angyalkázni, korcsolyázni. Rengeteg szórakozási lehetőség van. Még régebben Elisával találtunk egy kis tavat nem messze az iskola birtokától. Nagyon hívogató volt, remélem, hamar befagy a vize, és fogunk tudni majd korcsolyázni. És télen sokkal élénkebb a társasági élet, karácsonyi bálok, újévi fogadások, majd a farsang. Ma bejelentették, hogy csoportokra osztanak bennünket, és a családjaink kötelesek egymást meghívni az általuk szervezetett eseményekre. Remélem, Virginiával, és Elisával egy csoportba kerülök, mert nehéz lenne ezt a feladatot olyanokkal végigcsinálni, akikkel nem élvezzük egymás társaságát. Mondjuk Madeline-nal, vagy Estherrel, akik valami miatt ki nem állhatnak, és a tudomásomra is hozzák.
Nem örülök kifejezetten ennek, és holnap fogják beosztani a csoportokat. Szerencsére ez Ms. Gardiner feladata lesz, aki ismer bennünket, és remélem sikerülni fog, és olyanokkal kerülök együtt, akikkel nem lesz nehéz végigcsinálni.
Ma nem is írok többet, mert inkább tovább gyönyörködöm az éjszakai tájban.

DÍJ

Blogger díj:

1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

Kérdések:

Kedvenc
...íróm: Vavyan Fable, Laurell K. Hamilton, Szabó Magda, Jane Austin
...könyvem: Vis major sorozat, Halálcsók, Álomhajsza, Tündértánc, Álmok Tengere, Anita Blake, Merry Gentry, Abigél, Mondják meg Zsófikának, Tündér Lala, Emma, Meggyőző érvek, Büszkeség és balítélet, és még sorolhatnám napestig :D
...ételem: palacsinta
...italom: , tea, narancslé
...színem: zöld, barna, piros
....énekesem: Pavarotti
...énekes nő: még nincs
...Eggyütes: Misztrál, Ghymes, Kormorán
...Dj: egyet sem ismerek
...színészem: Julia Roberts, Meg Ryan, Robert Pattinson, Csányi Sándor
....mozi film: Lopakodó lelkek, 27 idegen igen
....sorozat: Szívek szállodája
...dalom: inkább azt kérdezd, melyiket nem szeretem, előbb végzünk:)
...hangszerem: zongora, cselló
...Hónap: február, március
...nap: egyik sem, és mindegyik
...évszak: tavasz
....napszak: éjszaka
...sport: műkorcsolya
...bloggerem: Spirit Bliss, Drusilla, Liz, Léna
...kommentelom: aki megtisztel
...idézet: "Az élet rövid, egyél sok palacsintát!"

Blogok:

1. Spirit Bliss: http://twilightfic.blogspot.com/
2. Drusilla: http://drusilla1985.blogspot.com/
3. Léna: http://lebelnala.blogspot.com/
4. Niky: http://vampirszerelem.blogspot.com/
5. Szatti: http://holdtolhajnalig.blogspot.com/
6. Truska: http://truska-twilightfanfiction.blogspot.com/

És végezetül szeretném megköszönni a díjat Joinnak, és Liznek! (Join: http://join-vampireworld.blogspot.com/ , Liz: http://alkonyat-utan.blogspot.com/ )

Elfelejtett emlékeim - 15. fejezet

1914. november 22.

Kedves Naplóm!

Ma már itthonról írok, kaptunk pár nap szünetet. Tegnap az iskolában, hatalmas hálaadásnapi vacsora volt. Pulykát kaptunk áfonyaszósszal meg krumplipürével, majd a végén egy szelet sütőtöktortát. Nem a kedvencem, de itt és akkor nagyon jól esett az édesség. Nagyon érdekes dolog történt. Virginia tegnap helyet cserélt a mellettem ülő lánnyal, és azóta velünk eszik. Meglepett, de nem csodálkoztam, hiszen Elisát nagyon sokat kedvelik. Csak azt furcsálltam, hogy nem mellé ült, hanem mellém. Állandóan magamon érzem a tekintetét, mióta az a látomásom volt. Érdekes, hogy nem elítél, hanem próbál megérteni, hogy mi történt velem, ő biztosan tudja, hogy sokáig kellett rázogatni, hogy feleszméljek.
Ma pedig eljött a búcsúzás ideje. Virginiát korán hazavitték a szülei, így ketten maradtunk Elisával. Megkérdeztem, hogy hol tölti az ünnepet, de azt mondta, hogy ilyenkor mindig a nagynénje vitte el magához, de most az árvaházban kell töltenie. Megkérdeztem, hogy ha a Papa beleegyezik eljönne-e velünk. A Mama biztosan nem bánná, Adeline néni meg egyenesen örülne. Elisa szólt, hogy ne éljem bele magam túlságosan, mert egyáltalán nem biztos, hogy megengedik. Mikor megjött a Papa meg Adeline néni nagyon boldog lettem. Papa nemrég járt itt, mégis nagyon hiányzott. Adeline nénit meg egy hónapja nem láttam, így szinte repültem a karjaiba. Ő is nagyon örült, hogy végre láthat. Aztán behívtam a fogadószobába Elisát, és bemutattam. A Papa nagyon udvarias volt vele, és az egészségéről, és a tanulásról kérdezgette. Adeline néni, pedig nagyon szívélyes volt vele, főleg, miután a fülébe súgtam, hogy árva. A néni azonnal megkérdezte tőle, hogy hol tölti az ünnepeket, és mikor megtudta, hogy az árvaházba, azonnal a Papához fordult, és megkérte, hogy hívja meg a kislányt. A Papa gondolkozott, és megkérdezte Adeline-t, hogy szerinte a Mami mit szólna ehhez, de választ sem várva folytatta, hogy nem baj, eggyel több vagy kevesebb, de nem szeretné, ha az egyik legszebb ünnepet bárki is egyedül ünnepelje .Így feltette a nagy kérdést, és Elisa örömmel elfogadta.
Amikor hazaértünk a Mami kissé bizalmatlanul méregetett bennünket, de aztán a Papa elmesélt neki mindent, így kedvesebben bánt Elisával. Sokat beszélgetett vele, aztán már kizárólag vele foglalkozott. Szegény lánynak az este folyamán elő kellett adnia az élete történetét, elmesélte, hogy a szülei a tengerbe fulladtak, amikor egy romantikus hétvégére fizettek be, hogy pihenhessenek egy kicsit. Megtudtuk, hogy egy csoportos utazás volt, és ők épp egy kisebb szigetet szerettek volna megnézni, amikor léket kapott a mentőcsónak, amiben ültek. Ott még nagyon mély volt a víz, de már közeledtek a parthoz, és nem messze sziklafal húzódott a parton. Ahol elsüllyedtek, az örvénylés erősebb volt, így a sziklák felé vitték őket. Mire a hajón észrevették, hogy elsüllyedtek, már a sziklafalhoz csapta őket a hullámzás. Szegény lány! Nagyon sajnáltam, de elgondolkoztam azon, hogy nekem milyen szerencsém van, hogy a szüleim élnek, még ha a Mami nem is szeret már, de a Papa meg Adeline néni mindent megtesz a boldogságomért. Furcsállom, de örültem, hogy a Mami olyan kedves volt Elisahoz. Már az első este meghívta, hogy töltse nálunk a karácsonyi ünnepeket, és a szünetet is, ha az unokatestvérei nem hívják meg magukhoz.
Este Elisának is az én szobámban ágyaztak. Ennek negyon örültem, hiszen így teljesen úgy érezhettem, hogy van egy testvérem, aki szeret, és megért. Remélem, ha Cyntia felnő, ő is ilyen lesz, mint Elisa.



1914. november 24.

Kedves Naplóm!

Ma megismerkedett Elisa Cyntiával. Cyntia eleinte félénk volt, szerintem még engem sem ismert fel elsőre, de aztán olyan volt, mint egy angyal. Szaladgált, gügyögött, hozta a bábuit, játszott velünk. Aztán később a mesekönyveket nézegettünk. Csodálkoztam, mert Elisa társaságában sokkal könnyebb volt a húgommal lennem. Az ebéd nyugodtan telt, a Mami el volt ájulva, hogy Elisa milyen művelt, mennyire olvasott, és milyen jól megtanulta az illemet, bezzeg én, már két hónapja járok az iskolába, mégsem történt semmi változás. Nagyon elszontyolodtam, egyszerűen nem értem, miért viselkedik így a Mami. Hiszen én nem bántottam. Cyntiának sem esett baja, amikor az az eset történt. Már igazán megbékélhetett volna, de nem, ő folyton bánt. Ez annyira rosszul esik. Majdnem elsírtam magam az asztal mellett, megfeledkezve a jómodorról, de Adeline néni megvédett, ami nagyon jól esett. Délután zongoráztunk egy kicsit, majd készülnünk kellett az estére, mert a Mami vacsoravendégeket hívott, így a szalon az alkonyattal együtt megtelt emberekkel. Nagyon jól éreztem magam az emberek között, élveztem, hogy sokan kíváncsiak a véleményemre, az iskolában töltött időre, és az ott tanultakra. Volt pár fiatalember is, akik az este vége felé felkértek bennünket táncolni, míg Adeline néni zongorázott. Akaratlanul gondoltam az é szőke hercegemre… Vajon megtalál valaha?

Elfelejtett emlékeim - 14. fejezet

1914. november 7.

Kedves Naplóm!

Tegnap roppant érdekes dolog történt. Amikor ebédhez terítettünk, ezen a héten én is a konyhai segítőkhöz tartozom, egy eddig ismeretlen lány ült le a velem szemben lévő üres helyre. Az orrát szinte beledugta egy apró könyvbe, és nem figyelt semmire. Miután végeztem a szalvéták kiosztásával, leültem vele szembe, és óvatosan méregettem. Amint behozták a levest, eltette a könyvét, és rám nézett nagy zöld szemeivel. Elisabeth Masen. Bemutatkozott, és kiderült, hogy már három éve tanul itt, csak eddig beteg volt. Ebéd után Mr Campbell jött be, és jó hírt közölt a velünk. Elmaradtak a délutáni órák, valamilyen értekezlet miatt. Mindenki nagyon lelkesen készülődött, az idősebbek kimehettek a városba, többen mentek zongorázni, könyvtárba, vagy egyszerűen csak az iskola birtokán tébláboltak. Elisa megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani, így mi is sétáltunk. Kérdezgetett mindenről, és látszott, hogy kíváncsi rám. Majd én tettem fel a kérdéseim. Kiderült, hogy árva. A nagynénje nevelte eddig, de ő is meghalt nemrég Az unokatestvérei pedig nem tudnak rá vigyázni. Egy otthonba került, de mivel vagyonosabb, így tanulhat, és ezért van itt. Azt mondta, szívesebben van itt, mint az árvaházban. És hogy ne aggódjak, hamar megszeretek itt. Hiszen jó itt. Nem bántanak, vannak barátok, és tanulhatok is. Hamarosan vacsorához gongattak, így visszatértünk az ebédlőbe, és sorba álltunk a vajas kenyérért, meg a bögre kakaóért. Már nagyon fáradt voltam. Gyorsan megmosakodtam, majd bebújtam az ágyamba. Ezen az éjjelen nyugodtan aludtam, és megint álmot láttam. De most kellemes volt. Elisával voltam. Egy réten szaladtunk, és minden olyan ismerős volt. Boldog voltam, és éreztem az otthon hívogató közelségét. Végre! Van egy barátom!
*


1914. november 10.

Kedves Naplóm!

Nagyon boldog vagyok! Elizában igaz barátra találtam. Ahogy elmesélte, korábban őt sem kedvelték a lányok, mert később jött, és nehezen illeszkedett be közéjük, de egy idő után megtört a jég, és figyeltek rá. Több lány is kedves volt vele. Ma is odajöttek többen, hogy beszélgessenek vele. Többek között Virginia is. Ő elég furcsán viselkedett, mióta megtalált az ablakban egy látomás közben. Nem nézett levegőnek, mint a többiek, sőt, azóta mindig magamon éreztem a pillantását. Nem volt bántó, nem voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban, csak kíváncsi volt, és talán, reményeim szerint, féltett. Nem akartam, hogy féljen, de a titkomat sem árulhatom el neki. Se neki, se másnak. Nem tudhat róla senki, mert ez nem normális, ijesztő. Talán már nem néznének boszorkánynak, mint régebben, de biztos őrültnek tekintenének, és mindenki cserbenhagyna… És épp most sikerült egy barátot szereznem. Talán, mivel Elisával jóban vagyok, az ő barátnői gyorsabban megbékélnek majd velem. Talán Virginia lesz az első… Talán.



1914. november 20.

Kedves Naplóm!

Nagyon régóta nem tudtam kilopózni éjjel, és írni, de a nevelők jobban figyeltek ránk, mint valaha. Senki nem tudja, mi történt, senki nem mond semmit.
Közeleg a hálaadás. Most szünetet kap mindenki, és hazamehet a családjához. Értem a Papa és Adeline néni fog eljönni. Alig várom! Majd bemutathatom nekik Elisát. És ezt onnan tudom, hogy tegnap itt volt a Papa, és meglátogatott, mert volt a közelben elintéznivalója. Meg hozott a Nénitől egy kis levélkét.
A tanulás, mint mindig, ma is ugyanúgy, unalmasan zajlott. Kézimunkán, mikor körbejárt Ms. Gardiner, ezt az órát ő tartotta, kivette a kezemből a kötésemet, és hosszasan nézegette, majd így szólt: „Alice, az első, csomós hímzésedből kiindulva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is sikerült megtanulnod ezt a bonyolult kötésmintát! Elismerésem.” Nagyon elpirultam zavaromban, mikor az egész osztály rám szegezte a szemét. Elisa megszorította a kezem, majd mikor Ms. Gardiner továbbment, odasúgta, hogy mindenkivel ezt csinálja, aki nem tud beilleszkedni, ne haragudjak rá, csak jót akart. Remélem a lányok nem lesznek rám irigyek, és nem ástam el magam még jobban…

Nos, aki olvasta az eltévesztett 11. fejezetet, annak biztosan feltűnik egy s más. Még egyszer bocsánatot kérek Tőlük. Akik meg nem látták, ne vegyék személyeskedésnek az üzenetet, és tartsák szerencsésnek, hogy nem tudták, hogy mi következik.:) Liznek köszönöm ismét néhány ötletét, amit felhasználtam...
Jó szórakozást az új fejezethez, és várom a hozzászólásokat!
Nita

Elfelejtett emlékeim - 13 .fejezet

Bejegyzések II.


1914. október 29.

Kedves Naplóm!

Lassan vége az októbernek. És végre láthatom az én kedves nénikémet! Tegnap kaptam levelet tőle.
Nagyon féltem a nénikémet, mivel a héten megint láttam álmomban a temetését. Remélem, hogy ez most csak egy rossz álom volt, és nem olyan álomlátás… Bárcsak így volna!
Mindenesetre igyekezni fogok, hogy minél több időt tölthessek vele, és minél boldogabb legyen. Nem fogom elmesélni neki, hogy milyen értelmetlen dolgok mennek itt. Nem kell erről tudnia, mert akkor folyton szomorkodna, és azt nem szeretném.

1914. november 2.

Kedves Naplóm!

Ma halottak napja van. Szerencsémre nekem nincs szívemhez közeli halott, akinek a sírjához látogathatnék, de ma több lányt is hazavittek a szülei. Halloween estéjén volt egy kisebb parti az osztályban. Ms. Gardiner hatalmas zsákokat hozatott be a terembe, és mindenféle mókás jelmezt találtunk benne. Azt mondta, hogy reméli, ez segíti az összerázódásunkat. Nem voltam senkivel szorosabb barátságban, mégis igyekeztem vidám és fesztelen lenni. Úgy érzem nem volt eredménytelen a próbálkozásom. Mindenki választott magának valami jelmezt, és egy boszorkányorrot húztam, és egy fekete varázskalapot tettem a fejemre, és egy bő, fekete felöltőt kanyarítottam a vállamra. Nagyon viccesen néztem ki. Volt ott szellem, akinek csak a szeme látszott ki a lepedőből, és volt olyan, aki manónak, törpének, krampusznak, kandúrnak öltözött. Jól szórakoztunk. Nem mondom, hogy örökre szóló barátságok alapjait állítottam fel, de talán most már nem kezelnek leprásként majd.
Tegnap meglátogatott Adeline néni. Vidám volt, mosolygott, és rengeteget mesélt Cyntiáról, a Mamiról, és a Papáról is. Hiányoznak, de jó volt a kis történeteiket hallgatni. Meg Adeline néni nagyon élvezetesen tud mesélni. Talán a legtöbbet azon nevettem, amikor elmesélte, hogy a múlt héten rebarbara volt ebédre, és Cyntia nem akarta megenni. Fintorgott a savanykás írétől, és ha valaki bebűvölt egy kanállal a szájába, az rögtön a falon, a padlón, vagy a bátor bajvívón landolt. Vagy azon, hogy amikor a nénikém kötött, az egyik kiscica, amelyiket Cyntia kinézett magának, és a Mami azt is megengedte, hogy a házban lakjon, elpofozgatta a gombolyagot. A nénikém ezt nem vette észre, csak amikor már feszült a kezén a fonal. Elindult, hogy felfedezze, hova lett a többi zsinót, és mikor belépett a szalonba, majdnem szívrohamot kapott. Ugyanis egy szépen kidolgozott kötélpálya fonta be az összes bútor lábát. Jó volt hallani ezeket a meséket, kicsit visszarántott abba az idillbe, ami régen volt otthon. Most, hogy nem kellett minden nap Mami szemrehányó pillantásaival küszködnöm, egészen más fényben láttam a dolgokat. De tudtam, ha most feladnám, és hazamennék, azzal rögtön ugyanott folytatódna minden, ahol abbamaradt, Másrészt, azzal bevallanám, hogy nem érzem magam jól az iskolában. Pedig nem rossz hely, és már majdnem vannak barátaim. Csak idő kérdése. Ezt nem meséltem el a nénikémnek, hanem beszámoltam egy-két kitalált beszélgetésekről a lányokkal. Amik akár igazak is lehettek volna...



1914. november 5.

Kedves Naplóm!

Tegnap este az egyik lány, Virginia, észrevette, hogy nem vagyok az ágyamba takarodó után. Már befejeztem az írást, és eldugtam a naplómat a folyosón lévő rejtekhelyre, de nem voltam még álmos, így a pléddel, ami az ágyam letakarására szolgált, letelepedtem az egyik ablakmélyedésbe. Hallottam a lépteit, hogy keres, de hirtelen valami elemi erővel a semmibe rántott. Ébren voltam, de mégsem. Álmodtam, de mégsem. Aztán képeket láttam, sokfélét, tele színekkel, néha megsárgult fénykép-hatású volt a látvány. De mindegyik képben közös volt a táj, egy erdei tisztás kőfallal, vízeséssel, sebes patakkal. És a mesebeli szőke herceg az ijesztő szemekkel. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ahogy rázogat, és a nevemen szólongattak. Ms. Gardiner volt. Aggódott, annyit mondtam, hogy nem tudtam aludni, és kiültem nézni a csillagokat. Azt mondta, hogy ne csináljak ilyet többet, mert nagyon megijedtek. Aztán elküldtek aludni. De hiába próbálkoztam, egyre a látomásokon járt az agyam. Eddig csak álmomban jöttek elő, de most nem aludtam… Félek, hogy mi lesz a következő. Reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a defektem, de most csak erősebb lett. Mi történik velem?
Nem érdekel, akármi lesz, most fontosabb dolgom van. Barátokat kell szereznem. Megszelídíteni egy csapat diáklányt…

Elfelejtett emlékeim - 12. fejezet

Bejegyzések

1914. október. 4.

Kedves Naplóm!
Nagyon nehéz… Nagyon hiányzik mindenki. Nincs egy emberi lény se, akivel beszélhetek. Ms Gardiner kedves, de 20 lány van rábízva. Nem akarom terhelni a magam kis bajaival. Holnap jön a Papa! Úgy várom! Bárcsak hazavinne! De nem fog, helyt kell állnom, hogy büszke legyen rám, és örömet okozhassak neki!
Ma sokat sétáltam, mert szép idő volt. Kaptam egy órát a zongoratanártól, és meg volt lepve, milyen jó játszom. Drága Adeline néni! Ezt neked köszönhetem. Türelmes, szerető tanárom voltál. Így szerencsére csak gyakorolnom kell, és néha kapok új kottát. Az éneklés is rendben volt.
Este a fürdőben, amikor már végeztem lelocsolt egy lány. Vizes lett a hálóingem, így most vacogok. Titkon vezetek naplót. Ha tudnák, biztosan kikutatnák, és nem lehetne egy bizalmasom sem.

*

1914. október 10.

Kedves Naplóm!

A múltkor Papa épp csak benézett. Hozott egy levélkét Adeline nénitől, és kaptam tőle ajándékba levélpapírt meg borítékot, és bélyeget is hozott. Így akármikor írhatok nekik. Adeline néni azt írta, hogy meglátogat. Alig várom!
A lányok továbbra is úgy viselkednek, mintha itt se lennék. Nem tudom, miért ilyen elutasítóak. Én igyekszem. Vidám és kedves vagyok velük, de valami hiányzik. Mintha irigyelnének. De mit! Nem értem.

*

1914. október 15.

Kedves Naplóm!

A napok eseménytelenül vánszorognak. Hiányzik a családom, hiányzik az otthonom. Lassan kezdek beletanulni a rendbe, megszokom az ébresztőt, a tanulást, és a többiek nemtörődömségét. Az első napon a figyelmüket felkeltettem, de nem érdekeltem őket annyira, mikor nem tudtak kifaggatni. Kegyetlenek.
Újból álmodom. Baljós képeket látok ilyenkor, néha félek visszaaludni. Ilyenkor napközben végigalszom egy-két háztartástant vagy gyermeknevelést…
Megtaláltam a kedvenc helyem. Az erdőben bolyongva találtam egy régi temetőt. Szerettem itt lenni, és gyakran olvasgattam a sírfeliratokat. Elképzeltem mindenkinek az életét, és mindig vittem egy szál virágot az éppen emlegetett sírjára. Hogy tudják, hogy valaki törődik velük.

*

1914. október 20.

Kedves Naplóm!

Ma esett az eső. Korábban ilyenkor mindig dühös voltam, hiszen nem mehettem ki játszani, vagy sétálni, és nem láthattam a lovakat sem. De cserébe mindig elfoglaltam magam valamivel a szalonunkban. Jaj, úgy hiányzik az otthonom. Nem csak a biztonságérzet, hanem a bájos szobák, a szépség. Nem mondom, hogy ez az iskola nem szép, de egyáltalán nem otthonos. És a légkör! Borzalmas, hogy ezek a lányok mennyire nem törődnek a másikkal. Ma is, amikor háztatástanon főztünk, és az egyik lány elvágta az ujját, senki nem foglalkozott vele. Pedig vérzett, elég erősen. Mindenki arra koncentrált, hogy a saját feladata tökéletes legyen, és ne dorgálják meg. Amikor odanyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy csavarja bele az ujját, meglepődött. Nem értem, egy szemernyi kedvességtől így meglepődni! Elég sivár életük lehetett, de ha hagynák, akkor egész jó csapat lehetnénk. Remélem valamikor majd sikerül megszerettetnem magam velük. De nem fogom megérteni ezt a viselkedést sosem. Elvileg intelligens, jómódú, kedves lányok, miért viselkednek úgy, mint egy megbolydult baromfiudvar?

*

Elfelejtett emlékeim - 11. fejezet

Az első nap

1914. október 1.

Kedves Naplóm!

Ma volt az első napom az iskolában. A reggel maga volt a katasztrófa. Elbúcsúzni a Papától meg az én drága nénikémtől. Nagyon nehéz volt. Amint elmentek, rögtön nagyon hiányoztak. Október van, már egy hónapja elkezdődött a tanév. Mindenkinek van már barátnője, mindenki tud valakihez szólni egy kedves szót, és mindenki kap valakitől bíztatást, egy mosolyt. Csak én nem. Még új vagyok, még meg kell szoknom itt. Ma reggel, amikor Mr. Campbell fogadott minket az irodájában, megígérte a Papának, hogy vigyáznak majd rám, boldog leszek, és majd egy csinos, felnőtt nőt kapnak vissza. Aztán hívatta Ms. Gardinert, aki a nevelőm lesz, hogy vezessen körbe, mutassa mag a hálótermet, a tanulószobát, majd vezessen a többiekhez. Michelle Gardiner végtelenül kedves volt, megmutatott mindent, és pár jó tanáccsal is ellátott, és megkért, ha bármi gondom van, forduljak hozzá bizalommal. Aztán megérkeztünk az oroszlán barlangjába. 19 lány volt a tanteremben, mind különböző, és mégis annyira egyformák voltak. Hosszú hajuk szigorú fonatban verdeste a hátukat, kék, kockás ruhájuk egyformán simult a derekukra, fehér kötényük ugyanúgy gyűrődött a térdüknél, harisnyás lábukat egyként húzták össze a hideg elől, mikor nyílt az ajtó. Mindenki idegenül, cseppnyi kíváncsiság nélkül mért végig, mikor beléptünk Ms Gardinerrel. Bemutatott, kérte, hogy legyenek hozzám kedvesek, majd folytattuk a tanulást. Épp földrajz volt, Európáról mesélt a tanár. Mennyire szeretnék eljutni oda! Aztán szünet volt, és kimentünk az udvarra. Esett. Nem nagyon, de csepergett. Körben álltak a lányok, én kívülről figyeltem, majd az egyik szólt hozzám, és berángatott a kör közepére. Mindenféle kérdéseket tettek fel, és olyan hirtelen, hogy válaszolni se maradt időm. Rám förmedt valaki. „Válaszolj!” De én azt sem tudtam, mi volt a kérdés. Aztán behívtak minket. Kézimunkáztunk a következő órán, és az egyik felsőbb éves lány olvasott fel nekünk. Azt mondták színésznőnek készül, és gyakorolnia kell. Egy Racine-dráma volt, és nem nagyon figyeltem. Kezemet és agyamat lekötötte az ismeretlen tevékenység, bár a végére így is csak egy nagy gubanc lett a hímzésemből. Lassan eltelt a délelőtt, és átmentünk az ebédlőbe. Hosszú asztalok mentén, kényelmetlen ormótlan székek sorakoztak, az ebédlő falán híres képek reprodukciói lógtak. Nem volt túl szívderítő. Az asztal végén kaptam helyet. Egyik oldalamon az asztal vége volt, a másikon egy barna hajú lány, akit láthatóan nem érdekeltem, mély beszélgetésbe merült a másik oldalán ülő lánnyal, és rám sem nézett. Velem szemben volt egy üres hely. Majd behozták az ebédet. Egyszerű főzelék volt, tojással. nem túl ízletes. Magányosan telt a nap. Délután volt még irodalom, ami tetszett. Verseket olvastunk. Aztán kaptunk egy kis szabadidőt. Egyedül voltam. Magányosan bolyongtam az épületben, és próbáltam elképzelni, hogy mit csinálhatnak otthon a többiek. Örültem, hogy idejöhettem, de hiányzik mindenki. A Mami, a Papa, Adeline néni, még Cyntia is.

*

Nos, úgy döntöttem, hogy most egy darabig ilyen napló-szerű lesz a folytatás. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Nita

1000 látogató!!!!

Sziasztok!
Mivel ma a blog elérte az ezer látogatót, egy kis meglepetéssel szeretném növelni az olvasási kedveteket. Mivel még nem találtam ki semmi extra ajándékot, ezért kaptok egy új fejezetet A világ amiért kűzdünk-ből.
A következő "kerek" számig kitalálok valami kreatívabbat.
Köszönöm, hogy olvastok!
Nita

Elfelejtett emlékeim - 10. fejezet

Az iskola

Reggel korán ébredtem, még éppen csak pirkadt. Arra gondoltam, elkezdhetném írni a naplómat. Elővettem, és kinyitottam, kerestem egy tollat is. Közben, hálóingben az asztalomhoz húzódtam, lekuporodtam a székre, és felhúztam a lábaimat, hogy ne fázzanak. s gondolkodtam, hogyan is kezdjem el. Egyáltalán mit írjak bele?
Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mert csak sokára vettem észre, hogy Adeline néni a szobámba lépett. Meglepődhetett, hogy ébren talál, de nem firtatta.
- A Papa kért, hogy mondjam meg neked, miután megreggeliztél, vár a dolgozószobájában. Beszélni szeretne veled.
- Jó, már én is beszélni szerettem volna vele. Megemlítem neki az iskolát.
Gyorsan felöltöztem. Kedvenc szoknyámat húztam fel, a piros kockásat. Hirtelen kétség furakodott a gondolataimba.
- Adeline néni! Ugye, most még nem kell fűzőt viselnem? Nem a legkényelmesebb ruhadarab.
- Jaj, dehogy, kincsem!- nevetett a néni – tegnap bálban voltunk, oda szükséges a megfelelő öltözet, itthon, hacsak nem estély van, nyugodtam maradhatsz a szokott alsóneműdben. Nekünk még ugyanaz a tizenhárom éves kislány vagy, aki eddig is voltál. Nem szeretnénk koravén dámát faragni belőled.
- Most nagyon megnyugtattál, nénikém. – nevettem vele együtt.
Ezután gyorsan megettem a zabkásámat, és az izgalomtól kipirult arccal kopogtattam a Papa ajtaján.
- Gyere be. Alice.
- Jó reggelt, Papa. A néni küldött, és jöttem volna én is, mivel beszélni szeretnék veled.
- És miről szeretnél velem beszélni, kislányom?
- A jövőmről, Papa.
- Nagyszerű, hiszen én is pont erre gondoltam. Mivel már elég nagy vagy, ha te is szeretnéd, örülnék, ha valamilyen iskolát keresnénk neked. Jó dolog, ha az ember meg tud állni a lábán. Megtanulnál varrni, főzni, ha kedved van, tanulhatsz nyelveket, zenét. Esetleg irodalmat. A tudományokat meg, kérlek kicsi Alice, hagyd meg a férfiaknak.
- Ez egy nagyon jó ötlet, nagyon szívesen mennék iskolába. Talán a sok tanulás közben még barátokra is szert tehetnék.
- Akkor ezt megbeszéltük. Körülnézek a környéken, és megkérdezek pár embert, hogy melyik környékbeli iskolát ajánlják. Arra gondoltam, talán nem lenne rossz ötlet a bentlakásos iskola, ugyanis jó lenne, ha egy kicsit elszakadnál a családtól, és önállósodnál. Mit szólsz ehhez a megoldáshoz?
- Papa, ha te ezt jónak látod, én elfogadom. Nehéz lesz beilleszkedni, de majd megoldom.
- Ez a beszéd. Ma este megbeszélem a Mamával is, és amint találok valami iskolát, szólok.
A Mami örömmel fogadta a Papa ötletét, és nem telt bele két hétbe a Papa talált is egy megfelelőnek tűnő iskolát. Persze beleegyeztem, és október elején már egy idegen helyen, idegen emberek között találtam magam. Úgy gondoltam eljött az ideje a naplóírásnak.

Elfejetett emlékeim - 9. fejezet

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó szórakozást hozzá!
Üdv.: Nita


Két születésnap

Cyntia, mint megtudtam szeptember 6-án született, egy héttel a születésnapom előtt. Hatalmas ünnep volt, nagy torta, sok vendég. Nem irigyeltem Cyntiát, hiszen az én születésnapom pont a bál napján volt. Cyntia már egyedül szaladgált a szobákban, és ha megbillent mégis, hangosan sivalkodott. Ha egy szobába voltunk még mindig kérlelhetetlenül nézett rám hideg, kék szemeivel.

A születésnapjára készítettem neki egy kis ajándékot. Szerettem apró ajándékokkal kedveskedni a szeretteimnek. Így most Cyntiának varrtam egy kis kockás, narancsszínű elefántot. Igazán szép kis elefánt volt, elégedett voltam magammal. De éjjel újra álmodtam, és láttam, ahogy a kis elefántnak Cyntia apró ujjaival leszedi mindkét gombszemét. Sajnáltam, de azért odaadtam neki az ajándékát. Nem mosolygott, amikor megkapta, csak mélyen nézett a szemembe. Mindegy a szándék megvolt, bíztattam magam.

Mami és Papa, meg Adeline néni is elhalmozták öleléssel, meg ajándékokkal, és Cyntia boldog volt, és örült. És én örültem, mert mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, és mindezek ellenére nagyon szeretem a húgomat. Igaza volt a néninek, a testvérek közötti szeretet természetes.

A születésnapjaink közti idő nagyon gyorsan elszalad. Nénikémmel ruhákat próbáltunk, a bálba is ő és Papa fognak kísérni, meg Felix, akivel végülis táncolni fogok. Nem táncolt rosszul, egyszer sem lépett a lábamra, ám neki se tudtam a szemébe nézni. Féltem tőle.

Végre elérkezett a nagy nap. Adeline néni ébresztett.
- Jó reggelt, kincsem! Ma van a nagy nap! Estére már ifjú hölgy leszel, akiért versenyeznek majd a lovagok!
- Jaj, nénikém, ne mondj ilyet, inkább azt, hogy csinos leszek, elegáns, és szórakoztató!
- Mi az kicsikém, már megint rosszat álmodtál?
- Egyre közelebbinek, és valóságosnak látom azt a zord házat. Igazából egy kicsit talán vágyom is már oda, hiszen a Mami már régóta rám se néz!
- Ne aggódj, galambom, ez másképp lesz most már, hiszen felnősz! Maminak meg itt marad Cyntia.
- Arra gondoltam nénikém, hogy szeretnék elmenni egy iskolába. Kicsit messzebb, ahol emberek között kell lennem, és tanítanak szépre, jóra, illemre. Talán az álmaim is elmúlnának.
- Kincsem, ugye tudod, hogy nagyon szeretünk, és senki sem szeretné, ha elmennél. Viszont szerintem egy kis levegőváltozás jót tenne, és legalább szereznél barátokat is. Nagyon fontosak a te korodban a barátságok! Szerintem holnap, amikor a Papa is ráér, menj, és beszéld meg vele.

A nap lassan, és unalmasan telt, délután a néni lázas izgatottságban adta rám a zöld-arany ruhacsodát. Nagyon tetszett. Csodálatosan egyszerű volt, a színei tették az alkalomhoz illőnek. Hosszú, bővülő ujja a régmúlt korok divatját idézte, a földig érő szoknya mellőzte a függönyimitációt, amiért borzasztó hálás voltam. Mami estélyein is mindig rángatott az elfojtott nevetés, mikor a szalon ablakait is betakaró, függöny-szerű ruhákban pompáztak a hölgyek. A néni óvatosan adta rám előbb a fűzőmet, amit nem is kellett annyira megszorítani, hiszen vékony voltam, akár a nádszál. Én szívesen mellőztem volna ezt, de azt mondták, muszáj, különben illetlennek fognak tartani. Arra húzta a ruhámat. Hosszú hajamat gyengéden megfésülte, majd laza kontyba tűzte. Ekkor már rám is átragadt az izgatottsága. Kíváncsian bámultam önmagam a tükörben. Felnőttem. Fűzőt hordok, mint a felnőtt hölgyek, kontyba tűzik a hajam, ahogy csak a dámáknak szokás. És ha a vágyaim beteljesülnek, iskolába is mehetek. Mégiscsak szép a születésnap!

A bálban gyorsan szaladt az idő, a táncrendem hamar betelt. Jól táncoltam, így az ifjak közül szinte mindenki felkért, de soha egyik se kezdett beszélni hozzám. Este a nénikém nyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ha lesznek barátnőim, akkor társaságba is fogok járni, megtanulom a szívélyes beszélgetések művészetét, és biztosan lesz valaki, akinek én leszek a szeme fénye.

Ezen az éjjel megint álmodtam. Egy meseszép fiút láttam, aki mézszínű hajjal állt egy mező közepén, és érdeklődve méregetett a –Jó ég!- mélyvörös szemeivel. Riadtan ébredtem. Homályos álmomnak egyelőre semmi értelme nem volt, így a már annyiszor begyakorolt módon elmém egy zárt zugába zsúfoltam a képet, és ismét elaludtam.

Elfelejtett emlékeim - 8. fejezet

Megint egy új fejezet, remélem tetszeni fog.
Nita


Az idő

A napok gyorsan szaladtak, a Mami még mindig haragudott rám, pedig Cyntia élt, és nem történt semmi baja! Én pedig egyre szomorúbb lettem, és egyre kevesebbet voltam a többiekkel. Egyre több álomlátásom volt. Már nem tudtam mire vélni. Most már nem láttam a bátyámat, de rövid időn belül az összes ilyen álomlátásom bekövetkezett. Nagyon féltem.
Például, hogy ki mikor fog meglátogatni, milyen idő lesz másnap. Apróságok, mégis megkeserítették az életem. Lassan azon kaptam magam, hogy leesett a hó, majd elolvadt, és ment tovább minden a legnagyobb rendben. Számomra mintha nem lett volna értelme az időnek. Gondolkoztam, hogy mikor kezdjem el írni a naplómat, de egyelőre semmi jóról nem tudtam volna beszámolni, így halogattam.
Egy nap, nyár vége felé lehetett a szalonban gubbasztottam egy verseskötettel. Szerettem a rímek dallamosságát, a ritmus zakatolását, igaz, hogy a szöveget sok helyen nem értettem, de a csengő-bongó skandálástól ez nem vont el. Amikor egyedül olvastam, sokszor hangosan mondtam a verseket, mintha énekelnék.
Csendben olvasgattam, Cyntia Adeline nénivel volt. Egyszer csak csatlakoztak hozzám. A születésnapom óta nem mertem Cyntia közelébe menni. Ha megpróbáltam, mindig olyan érzésem támadt, mintha vádolna a szemeivel. Olvastam tovább, nem zavartattam magam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki megkapaszkodik a szoknyámba, és rántja maga felé. Odanéztem, és csodálattal telt meg a szemem. Cyntia az én szoknyámba kapaszkodott, és most állt fel először. Adeline néni összecsapta kezeit, és meg karjaimba kaptam a kishúgom. Megpusziltam az arcát, erre elkezdett sivalkodni. Ekkor befutott Mami, és Adeline néni minden ellenkezésére ellenére a szobámba zavart.
Már egy ideje nem értettem a Mami viselkedését, de megszoktam, hogy engem mellőz, és nem foglalkoztam vele. Ott volt nekem az én drága Adeline nénikém.
Papa néha hazajött, mostanában nagyon elfoglalt volt, sokat időzött távol. Olyankor mindig nagyon sok időt töltött velem. Szerette, ha elmesélem az élményeimet, bár mostanában nem sok jóról számolhattam be neki. Néha elvitt lovagolni, vagy kirándulni. Ezek voltak életem fénypontjai.
A látomásaimat megtanultam kezelni. Legalábbis annyira, hogy a családom nem aggódott értem különösebben. Papa, mivel ritkán látott megjegyezte, hogy soványabb, komolyabb, szomorúbb vagyok, mint általában.
Lassan közeledett a tizenharmadik születésnapom. És ezzel együtt Cyntia születésnapja is. Egyiket se vártam túl nagy izgalommal. Engem idén akartak bevezetni a társaságba, amitől kifejezetten idegenkedtem. Nekem Romeo az ideálom, nincs szükségem más gavallérokra! A bemutatást szokás szerint egy bál közben ejtették meg. Ezért tánciskolába kellett járnom. Minden szombat délutánom erre pazarolódott el, ahelyett, hogy olvashattam, tanulhattam volna. Bár szerettem öltözködni, szerettem, ha a Papa megjegyezte, mennyire gyönyörű, az ő kicsi Alice-e, azonban a bállal járó felhajtás, és a megfelelő kapcsolatok kialakítása nem volt ínyemre.
A tánciskolában az egyedüli jó az volt, hogy Adeline néni volt a gardedame-om, így az út, amit gyakran sétálva tettünk meg nagyon kellemesen telt. Ezért megérte elmennem. A fiúk, akikkel táncoltam, és akikért a legtöbb lány úgy odavolt, engem nem érdekeltek. Ezt ki is fejtettem Adeline néninek egyik délután hazafelé.
- Alice, olyan kecses vagy, olyan szépen táncolsz, miért nem nézel rá egyik fiúra se?
- Adeline néni! Tudod, hogy borzasztóan szeretek táncolni, és emiatt szeretnem kellene tánciskolába járni, de ezek a fiúk olyan esetlenek! Nem egyszer összetapossák a lábam, és folyton csúnya tréfákon jár az eszük. Nem is lehet velük beszélni. Táncolni meg pláne. Ezért nem szeretem, nem is tudok egyiknek se a szemébe nézni. Mikor a Madame erre kér bennünket, én mindig vagy a szemöldöküket, vagy az orrukat kezdem nézni, és mosolygok, mert ez nagyon mókás.
- Alice, Alice, hogy fogsz így férjhez menni?
- Én nem szeretnék férjhez menni, amíg meg nem találom az én Romeómat!- nyögtem ki nagy nehezen.
- De drágaságom! Az csak mese!
- De én láttam őt! Álmodtam róla! Csak még nem ismerem! De meg fogom ismerni!- tört ki belőlem a kétségbeesés.
- De Alice, azt hittem az álmaidnak vége, már nem is meséltél erről soha!
- Miért meséltem volna drága néni! Hiszen mindig úgy megijedsz, még ha a másnapi időjárást látom is. Különben is, mióta Cyntiát elejtettem, nem örülök ezeknek az álmoknak.

Prológus kicsit másképp

Néhány előzetes gondolat, mielőtt felkerül az első rész. Egyfajta prológus...

Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de boldog voltam és csak nevettem rajtatok, akik nagyok akartatok lenni.

Tudom, hogy céljainkért meg kell dolgozni. Nem úgy van, mint a filmekben, ahol inspiráló zenét tesznek alá, míg a főhős el nem éri a célját. A valóságban mindenért meg kell kűzdeni.

Egy történet születése, vagy kettőé?

Egy kis lelkizés...

Mostanában megint elkapott a "dili". Néha elég csak egy kósza ötlet, néha csak félálomban bevillan egy illat, egy szín, és álmodom egyet. Néha ülök a villamoson, és mesélek magamnak, hogy ne unjam halálra magam azalatt a háromnegyed óra alatt, míg a suliba érek. Aztán egyszer csak sok kicsi képből, egy-egy mesedélutánból összeáll az egész.

Az Elfelejtett emlékeim (Alice-sztori), amit most olvashattok, két napig nem hagyott aludni. Egyszerűen nem akartam írni még egy fic-et. Olvasgattam, de úgy gondoltam, hogy felesleges még egy... Aztán nem tudtam aludni. Egész éjjel motoszkált bennem a történet. Minden egyre jobban körvonalazódott. Reggel hulla voltam. Emlékszem, a suliban szinte semmit se tudtam normálisan csinálni. Egy dallamot se tudtam rendesen leírni, összhangon majdnem elaludtam, a kamara meg egyszerűen borzalmas volt. Későn is volt, nem tudtam koncentrálni, folyton kiestem a ritmusból, elvétettem a hangokat, elfelejtettem az előjegyzést... Szóval használhatatlan voltam.

Este még mindig ellenálltam. Így még egy álmatlan éjszaka... Csak forgolódtam. Amint süllyedtem volna, és igyekeztem átlépni az álmok birodalmába, mindig eszembe ötlött egy apró mozzanat, amivel még jobb lehetne a mesém. Megint alig aludtam. Reggel korán ébredtem. Már untam a kialvatlanságot, és tudtam, ha ez így megy tovább,egy hét múlva a felmosórongy is különb lesz nálam. Vesztenivalóm nem volt, így megszületett az első két-három fejezet. Utána egy kicsit lehiggadtam.

Napokig nem volt semmi, ami megfogott volna, nem is írtam. Aztán megint bevillant pár dolog, és újabb fejezetek lettek készen. Aztán csak azt vettem észre, hogy készen volt majdnem 10 fejezet. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy valaki tapasztaltabbnak megmutatom. Így találtam rá Drusilla blogjára. Kicsit meglepődtem a Tartozni valakihez c. írásán. És elküldtem neki a kész fejezeteket. Elolvasta, megköszönte a bizalmat, bíztatott.

Eszembe se jutott, hogy blogot nyissak. Taszítom a technikát, ezért úgy gondoltam, úgy se menne. Aztán a karácsonyt megelőző puccos időkben, elkezdtem depizni. Annyira mélyre kerültem, hogy a végére teljesen legyengültem, és fel se bírtam kelni. A házidoki pszichonénihez utalt. Jól kijöttünk, és egy hónap alatt rendbetett. Egyszer csak szóba került, hogy rengeteget mesélek magamnak, amikor unatkozom. Megkérdezte, hogy írok-e. Mondtam, hogy igen. És ezzel be is fejeztük ezt a témát. És akkor azt éreztem, hogy szeretném, ha olvasnák mások is a történetet. Elküldtem pár barátomnak, de utána égett a képem. Szégyelltem, hogy tudják, hogy én írtam, és hogy kinevetnek, hogy közel húsz évesen ilyenek foglalkoztatnak, mikor lenne jobb dolgom, mint például a lakásom fenntartása. (folyton elfelejtem bejelenteni a különböző óraállásokat, és a lakótársaim se segítenek túlzottan a dátum betartásában, bár már egyre jobban belejövünk;)) Szóval hiányzott az anonimitás. Ahogy, amikor olvasol egy regényt, nem tudod -jobb esetben- hogy ki írta, és milyen, amikor hárpia, amikor jókedvű, mi a kedvenc étele, stb... Szóval úgy határoztam, hogy felteszem a netre. Ott mások is el tudják olvasni, ha akarják, és talán valaki megmondja, hogy hagyd már abba, te hülye, vagy azt, hogy tetszik, jó, amit csinálsz.

És akkor egyszer csak egy pszichonénis kezelés előtt elkezdtem megcsinálni a blogomat. Persze, nem tudtam befejezni, mert különben lekéstem volna a buszt, de később befejeztem, és azóta itt vagyok.

Nos, születőben van egy új történet. Hat fejezet készen van. Egy kicsit más. Nem folytatás, vagy ilyenek. Egyszerűen a Twilight világában, egy saját ötlet kibontása.

Az elején a Denali-család játszik fontos szerepet, majd képbe kerül a Cullen-család, majd a Volturi.

Amúgy egy 19 éves lányról szól. Mindenkit viszontlátunk a könyvekből. (Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen Angela, Mike meg a halandókra még nem gondoltam, de ki tudja?) Viszont egy két dolgok tisztázni szeretnék.

1. Bella ember, Edwarddal járnak, de még James nem jön képbe.

2. Tanya nem szerelmes Edwardba.

3. Néhány tehetségtelennek hitt vámpír tehetségén ne lepődjetek meg!

4. A vérfalkas-falka, mint az Eclipse elején: Sam, Paul, Jared, Embry, Jake, Quil, Seth, Leah.

5. A Denalik most nem Denaliban laknak éppen, hanem Eleazar tanításra adta a fejét, és filozófiával meg történelemmel fárasztja a magyarok kíváncsibbjait. Egyfajta választható, egyetemhez és főiskolához nem tartozó képzés, ahol az érdeklődők többet tudhatnak meg a világ dolgairól. Pályázat alapján, ösztöndíjjal tanulhatnak ott mindenféle népek. ( Ilyenről még nem hallottam, úgy találtam ki, de ha valaki tud ilyet szóljon :D )

6. Több most nem jut eszembe, ha valami nem világos, majd kérdeztek.

Szóval talán holnap elkezdem feltölteni azokat a részeket, amik elkészültek. (Szerintem ennek a frissítése hétfő, és péntek lesz, hogy a későbbiekben legyen időm összerakni az új fejezeteket, mind ebből, mind az Alice-esből.)

Majd írjatok, hogy milyen, hogy tetszik, van-e valami jó ötletetek, hogy olyan írjak már, ami biztosan tetszik nektek. Ugyan a történet váza majdnem teljesen kész a fejemben, de szívesen veszem sz ötleteket, mindig is szerettem montázsolni. :)

Amúgy nem tervezem, hogy bármelyik Meyer-szereplőt megölöm, és a helyére illesztem a hősöm, még nem tudom, hogyan lesz a végén Happy end, de az még messze lesz.

Ja, és még valami. Tőlem ne várjatok tragikus történetet, mert az nem az én asztalom. Egyrészt, amikor írok, teljesen abban a világban élek, ami kissé beteges, tudom. Ezért nem bántom a lelkem a fantáziámmal. Másrészt eléggé romantikus alkat vagyok, így meghazudtolnám magam, ha nem boldog Disney-véget érne a történetem. (Itt megjegyezném, hogy kiakadtatok Alice anyukájának a viselkedésén, de ezt a részt többször átírtam, mert nem tudtam eléggé rosszat véghez vinni a kicsi Alice-szel, hogy az anyukájának ez legyen a reakciója...hogy erre miért volt szükség? Azt még nem árulom el, majd rájöttök.:))

Azt hiszem mára ennyit. Most folytatom a történetet.

Minden olvasómnak egy virtuális ölelés:

Nita

Elfelejtett emlékeim - 7. fejezet

Sziasztok!
Íme egy új fejezet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Nita


A születésnap

Másnap kipihentem ébredtem. Nem emlékeztem az álmomra. Idegesítő volt, mivel tudtam, hogy álmodtam, és megint olyan félelmetest, de nem emlékszem. Hiába töröm a fejem. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót.
- Boldog tizenkettedik születésnapot, kicsi Alice! – kiáltott Adeline néni.
- Jó reggelt, nénikém! Köszönöm! – kipattantam az ágyból, és a karjaiba futottam.
- Jól aludtál, kedveském? Mit csináljunk ma? És mi legyen az ebéd?
- Jól aludtam, köszönöm. Ebédre nincs különösebb kívánságom. – mosolyogtam. Ma szeretnék a húgommal lenni.
- Rendben, drágám. Akkor felöltöztetlek, megfésüllek, kapsz reggelit, és mehetsz azonnal Cyntiához.
- Köszönöm Adeline néni, te vagy a legjobb nagynéni a világon! – harsogtam, és ismételten a nyakába ugrottam.
Amint lehetett bementem a húgom szobájába. Csendben aludt, én meg néztem. Adeline néni meséjéből emlékeztem, hogy mennyire szép egy ilyen kicsi baba. Cyntia tényleg gyönyörű volt, és a tökéletes ellentétem. Neki nem volt pajkos orrocskája, nem nézett ki úgy, mint egy kis manó, de a maga módján csodálatos volt.
Hirtelen felébredt, és rám meredt azokkal a hatalmas kék szemecskéivel. Tudtam, hogy beszélni nem tud, ahhoz ő még túl kicsi. Csak nézett és nézett, de a szemei hidegek voltak, olyan idegenek.
Nem baj, húgocskám, gondoltam. Majd szeretni fogsz, hiszen a testvéred vagyok, és a testvérek szeretik egymást. Adeline néni is megmondta.
Ekkor a kicsi felsírt. Megsimogattam az arcocskáját, de nem hagyta abba.
- Mami! – kiáltottam. Gyere gyorsan.
De a Mami nem jött. Talán nem hallja, hogy sír? Lehet, hogy meg kellene etetni. Hirtelen eszembe jutott valami. Talán a karomban megnyugszik, talán abbahagyja a sírást. Fogtam magam, és szépen alácsúsztattam a kezem. Megemeltem. Nem volt nehéz. Felegyenesedtem, és a karomba húztam. Kezdett nehéz lenni, de nem akartam letenni, már épp abbahagyta a sírást. A szoba túlsó végén ott volt a karosszék. Oda kellene sétálnom vele, ha leülhetnék, biztos nem fáradna el a karom. Odasétáltam. A végén már nagyon nehéznek éreztem. majdnem elejtettem a babát. Ekkor lépett be Mami.
- Mit csinálsz, Alice? Megőrültél? – rivallt rám. Hogy jut eszedbe ilyesmi? Majdnem elejtetted!
Erre kivette a kezemből Cyntiát.
- De Mami. – kezdtem ellenkezni.
- Semmi de! Egyedül nem jöhetsz be ebbe a szobába! Ő még nagyon kicsi! Könnyen baja eshet.
- Baja eshet? Tőlem? De vigyázok rá!
- Nem baj Alice, ide akkor se jöhetsz be!
- De Mami, én csak játszani szeretnék vele!
- Mary Alice Brandon! Ne ellenkezz velem!
A szemei villámokat szórtak. Jobbnak láttam kimenni. A Mami mérges rám. Mégsem szeret úgy, mint régen.
Lesétáltam a szalonba, és leültem a zongorához. De nem játszottam, hanem csak ráborultam, és zokogtam. Szerencsére senki nem talált rám. A hallból a Mami hangját hallottam.
- Adeline, ne engedd Alice-t Cyntia közelébe! Reggel, mikor bementem a kicsihez, Alice kezében volt, és majdnem elejtette. Még most is kerülget a frász, hogy mi lett volna, ha két perccel később érek be. Biztosan elejtette volna. Haszontalan egy gyermek! Most kimegyek. Szükségem van egy kis magányra, ne zavarjatok.
Lépteket hallottam, majd Adeline néni ült le mellém a zongorapadra.
- Mi a baj, kicsi Alice?
- A Mami nem szeret engem! Nem hagyta, hogy megmagyarázzam, hogy miért vettem fel Cyntiát, és nagyon leszidott.
- Ne butáskodj, Alice. A Mami nagyon szeret téged, de Cyntia még olyan kicsi! Őt meg nagyon félti.
- De én szeretnék vele lenni!
- Rendben, kicsi Alice! Feljöhetsz velem hozzá, és amíg kötök, a kezedben lehet. A Mami nem lesz mérges, mert ott leszek én is, és vigyázok rátok. Gyere, drágám!
Ezzel felmentünk Cyntia szobájába. Most éppen ébren volt, és nézelődött. A néni óvatosan felemelte, én pedig leültem a karosszékbe, és a karomba tette óvatosan. A másik széket odahúzta mellénk. Sokáig ültünk így. Cyntia elaludt, majd én is, mert nem emlékszem mi történt. Vagyis igen, de azt biztosan álmodtam. Mert az álmomban, mint ma is szeptember 13-a volt. Születésnapot ünnepeltünk, de nem az enyémet. Valaki másnak volt a születésnapja. Valakinek, aki fontos volt a bátyámnak. Hirtelen felültem. Bátyám? Nekem nincs is bátyám!
- Alice, mit csinálsz?- sikoltott a néném. Cyntia leesik!
És tényleg! A kicsi kicsúszott a karomból, és hiába kaptam utána, leesett a földre. Hangos sírásra fakadt. Erre berohant Mami.
- Hát itt meg mi folyik! Jó Ég! Cyntia! Alice, mit tettél?
- Mami, ne haragudj!- sírtam én is.
- Még hogy ne haragudjak! Majdnem megölted a testvéred! Irány a szobádba, és ne kerülj a szemem elé!
Sírva rohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Tényleg veszélyesek ezek a látomások! Egész nap az ágyamon feküdtem. Nem jött senki, hogy megvigasztaljon. Tényleg nagyon rossz lehetek, ha eddig itt hagytak egyedül!
Már teljesen besötétedett, amikor a néném jött be hozzám. Egy szelet süteményt hozott, meg egy pohár tejet.
- Kincsem, annyira sajnálom! Az én hibám volt. nem akartam, hogy szomorú legyél a születésnapodon. Meg tudsz bocsátani nekem?
- Adeline néni! Miket beszélsz! Hiszen én ejtettem el Cyntiát! És a Mami most utál!
- Dehogy kicsikém! Csak nagyon megijedt! Szeret téged!
- De elfelejtette a születésnapomat!
- Nem édesem, csak ma nagyon elfoglalt volt! Meg különben is lehet, hogy még bejön hozzád! Amúgy elmondod mi történt? Miért ejtetted le Cyntiát?
- Adeline néni! Én félek neked elmondani!
- Na de, kedvesem! Én sose bántottalak! És nem is foglak. Ne félj nekem elmondani semmit!
- De nem akarom, hogy megijedj!
- Ha odaadom az ajándékodat, elmondod?
- Na, jó, rendben. – mosolyodtam el.
- Akkor boldog születésnapot Alice!- És egy kis csomagot húzott elő a kötényéből. Kibontottam, és egy füzetet találtam benne, de olyan gyönyörűt, mint még sosem. – Ez egy napló, kedvesem. Ebbe beleírhatod minden titkod, álmod, vágyad. Meghallgat, és nem válaszol.
- Köszönöm Adeline néni! Ez meseszép! Akkor elmesélem, mit álmodtam. Ugyanis a karosszékben elaludhattam. Azt álmodtam, hogy nagyon sokkal később szintén szeptember 13-a van, de most nem az én születésnapomat ünnepeljük, hanem egy lányét, aki a bátyámnak nagyon sokat jelent. És ez nem tudom mit jelent! Nekem nincs bátyám Adeline néni! Én annyira megijedtem!
- Elhiszem, drágám! Most én is megijedtem! Olyan sokat álmodsz!
- És mind olyan valóságosak!- szepegtem.
- Semmi baj, kicsim. Majd elmúlik.
Bólintottam, és hálásan kortyolgattam a meleg tejet, amit a néni hozott nekem. elmajszoltam a süteményt, majd lefeküdtem aludni.
- Adeline néni! Köszönöm a naplót! Majd elkezdem írni.
- Jó éjt, édes Alice! Aludj jól!
- Jó éjt Adeline néni!

Elfelejtett emlékeim - 6. fejezet

Megérkezett az új fejezet! Jó olvasást!
Nita

A kis jövevény

A nap hátralevő része hamar elszaladt. Délután zongoráztunk, és Adeline néninek daloltam. Nagyon boldog voltam, hiszen láttam rajta, mennyire tetszik neki az énekem. Este korán lefeküdtem, teljesen magamtól, a néni el volt hűlve, de annyira vágytam már Mami és a kishúgom, no meg a Papa után, hogy úgy gondoltam minél hamarabb elalszom, annál hamarabb lesz reggel. Nem tudtam aludni az izgatottságtól. Csak feküdtem a sötét szobában, várva az álmokat, de csak nem jöttek. Hirtelen elmúlt az a nagy várakozás, ami eltöltött. Eszembe jutott a félelmem, ami az első este óta kínzott. Mi van, ha a Mami mégsem szeret? Mi van, ha mégis elvisznek arra a rideg helyre, ahol félni fogok, és egyedül leszek? Mindehhez társult egy nagyon rossz előérzet. Valami görcsös félelem a holnaptól. Nem akartam, hogy holnap legyen. Persze, nagyon kíváncsi voltam a húgocskámra, de féltem tőle.
Nagy nehezen álomba kínlódtam magam. Furcsa álmaim voltam. Mindegyikben féltem, fáztam, vagy egyedül voltam. Az egyikben egy hideg sötét temetőben álltunk, mindenki kivéve a nénikém. Temetés volt. Azelőtt sose láttam ilyet, de azonnal felismertem, és megláttam nénikém nevét a sírkövön: „Adeline Stuart” élt 37 évet. Álmomban ért a felismerés, a nénikém most 35 éves! Ha a valóságot látom, két év múlva halott lesz? Erre a gondolatra sírni kezdtem. Arra eszméltem, hogy könnyek csorognak az arcomon, és végre hajnalodik. Örültem a gyenge nappali fénynek, elég volt, hogy elűzze az árnyakat, de ahhoz kevés volt, hogy biztonságban érezzem magam. Felkeltem. Hálóingben, mezítláb elbotorkáltam a néni szobájáig. Benyitottam. Egyenletesen szuszogott, mintha aludna. És aludt is. Megsimogattam, és bebújtam mellé az ágyba.
Reggel, csak annyit kérdezett, hogy rosszat álmodtam-e, én erre nyugodt szívvel válaszolhattam igent.
Reggeli után megérkeztek. Alig bírtam magammal, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy újra láthatom a Mamit, meg Papát, és láthatom a húgocskámat.
- Mami! Végre! Alig vártam, hogy haza gyertek!
- Szervusz, Alice! Nekem is hiányoztál!
- Láthatnám a kishúgom?
- Persze, kicsim! De várj, honnan tudod, hogy kislány?
- Mami, folyamatosan vele álmodtam, mióta elmentetek! És mindig is egy kislányra vágytam, akit tanítgathatok! Olyan nagyon boldog vagyok! De hadd lássam már! – követeltem.
- Rendben, gyere, ülj ide a fotelba, és a karodra teszem! Jó lesz úgy?
- Nagyon jó, Mami!
Közben Papa is bejött, s mosolyogva nézett hármunkat, hogy mit csinálunk. Közben eszembe jutott a kérdés, az, amit feltétlenül meg kellett tudnom a Mamitól. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem.
- Mami, szeretsz te engem?
- Kicsikém, hogy jutnak eszedbe ilyen butaságok? Persze, hogy szeretlek! Attól, hogy van egy kishúgod, te ugyanúgy az én kicsi Alicem maradsz!
- És ugye mindig szeretni fogsz?
- Mindig, mindig! De miért kérdezed? Mi történt, kedvesem? Bántott valaki? Valami rosszat tettél?
- Nem, Mami, csak álmodtam valamit!
- És nem akarod elmondani? Hátha tudunk a Papával segíteni ezen.
- Nem, Mami! Csak azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges, hogy az ember lássa a jövőt?
- Nem, kicsikém. Túl sokat foglalkozol az álmaiddal. De ne aggódj, most már itthon vagyunk, és majd vigyázol sokat a húgocskádra.
Ez volt a végszó. A húgom a karjaimban el kezdett sírni. Mami elvette tőlem, és nyugtatgatta. Kivette a nagy pólyából, és most láttam először. Gyönyörű, szőke haja volt, mint a Papának, de göndör, mint a Maminak. Nagy kék szemeivel vizsgálgatta a világot. Na, tessék, ezt is a Papától örökölte.
- Nem is hasonlít rám!- méltatlankodtam.
- De szívecském, nem kell minden testvérnek hasonlítania. Te is gyönyörű vagy, meg ő is!- mondta Papa. De azt hiszem elérkezett a lefekvés ideje. A kicsi szobája a tied mellett lesz, ma már ott fog aludni. Jó éjt, Alice!
- Jó éjt, Papa, jó éjt Mami, jó éjt, kishúgom!
- Várj Alice! A kishúgodat Cyntiának hívják! Tetszik?
- Cyntia Brandon. Szép neve van.
Ezzel kisétáltam a szobából, és felmentem a szobámba.

Elfelejtett emlékeim - 5. fejezet

Sziasztok!
Unatkoztam, így gondoltam hamarabb kaptok friss olvasnivalót. Különben is elég szeszélyes vagyok, és nem a rendszeresség híve, de nagyon próbálkozom, hogy ezen a blogon megszokjam...

Adeline

- Amikor nyolc éves voltam – kezdte a néni – nekem nem mondták meg, hogy kistestvérem lesz. Csak az édesanyámon vettem észre, hogy más. Hogy sokszor mérges, gyakran szomorú, és nem figyelt annyira rám. Igaz, korábban is a kedvenc pajtásommal töltöttem az összes időmet, amikor nem a szigorú kisasszony tanítgatott írni, olvasni meg számolni.
- A pajtásom a lovász fia volt, Tomnak hívták. Nagyon fura gyerek volt. De kedveltem. nagyokat lehetett szaladgálni vele, mindig kitalált valami jó játékot. Igazán szerettük egymást. Ez abban mutatkozott meg, hogy ha bajba jutottam, mert elkéstem az ebédről, mindig kitalált valamit, hogy ne essen bántódásom. Hű, de sok pofont elviselt miattam!
- Pofont?- kérdeztem megütközve. Lassan tizenkét éves leszek, de soha egy ujjal se ért hozzám senki. Néha megszidtak, ha nem értem be a házba időben, vagy összekoszoltam a ruhám, vagy nem ettem meg az ebédet, de ez csak szelíd dorgálást jelentett.
- Igen, kicsikém! Amikor gyerek voltam, a szüleimnek még természetes volt, hogyha valami rosszat tettünk, akkor azt pofonnal orvosolták. De nem ez most a lényeg. Hanem, hogy Tom mindig megvédett. Én meg, megosztottam vele mindenemet, ami volt. Nagyokat játszottunk, persze, ha kapott a kisasszonytól egy pofont, mert a kisasszony szerint illetlen volt velem, amint tudtam, mentem vigasztalni. De sosem sírt. Mindig hősiesen kiállta értem az ütéseket. Drága Tom! Azóta se találkoztam olyan úriemberrel, mint ő. Szóval, olyan volt, mint a testvérem. Én egyáltalán nem vágytam más társaságra, de hát én úrilány voltam, a szüleim nem engedhették, hogy örökösen a kis Tommal, a lovász fiával játszadozzak.
- Így mikor megszületett a kishúgom, - én akkor is Tommal voltam az istállóban, és a kiscsikókat etettük – kirohant a szolgáló, és becibált a konyhába. Ott gyorsan megmosdatott, hogy ne holmi koboldként lépjek be a szobába. Ott apám várt, karjában a kishúgommal, az édesanyáddal. Én nem is tudtam ki ő, és hogy kerül az én apám karjára egy idegen baba. Értetlenül nézhettem rá, ezért ezt mondta: „Adeline! Ő a te kishúgod, mostantól nagyon kell szeretned, mert az anyád nagyon beteg nem tud rá vigyázni. Ígérd meg, hogy jó leszel hozzá. Harriet a neve.”
- A kezembe adta a kis csomagot, ami a húgom volt, és akit szeretnem kellett. Álmosan nézett rám, apró fekete szemeivel, majd ásított egyet, és elaludt a karomban. Nem tudom meddig ültem vele a fotelben, de én is elalhattam, mert hangos sírásra riadtam fel. Ekkor beszaladt egy megtermett asszonyság, és kikapta a kezemből Harrietet. Méltatlankodva néztem rá, hiszen apám rám bízta. Erre megszólalt: „Kisasszonyka! Tudom, hogy nagyon szeretné, ha magánál hagynám a húgocskáját, de meg kell etetnem, különben nem hagyja abba a kiabálást! Itt maradhat, ha kedve tartja és miután jóllakott a kicsi, visszaadom a kezébe. Jó lesz így?” És én ott maradtam. Nem törődtem attól kezdve senkivel, és semmivel, csak a húgommal, no meg a számtannal, mert a kisasszony továbbra is mindennap megkeresett.
- Anyám néhány nap múlva meghalt, apám sírt, és azt mondta nekem, hogy az Édesanya elköltözött az angyalokhoz, de cserébe itt maradt a kishúgom. És elment. nagyon ritkán jött haza, és én minden időmet a húgocskámmal töltöttem. Néztem, ahogy növekszik, tanítottam járni, beszélni, és igyekeztem olyan lenni hozzá, mint ahogy az anyukám élt az emlékeimben.
- De egyedül maradtatok? Anya és apa nélkül? – kíváncsiskodtam meglepetésemben.
- Nem, kedveském! Apám elküldte az egyik nagynénénket, aki nagyon szigorú, és elviselhetetlen teremtés volt. Pokollá tette az életünket. Engem nagyon utált, mert az anyukámra hasonlítottam, de a húgom volt a kedvence, mert ő apánkra ütött. Biztosan azt akarta elérni, hogy meggyűlöljem a testvérem, de nem felejtettem el, amit apám mondott: édesanya helyett ez a kis csöppség maradt itt, a földön.
- Hát ez lenne az én mesém. Nagyon szomorú, de remélem eloszlatta a kétségeidet a testvéred felől. Nézz rá a Mamira, mennyire szeret engem. A testvérek közötti szeretet természetes dolog. Nagyon gonosz szívének kell lennie ahhoz, hogy valaki ne szeresse a testvérét.
- Köszönöm, Nénikém! Már nem félek!
- Gyere, drágaságom, azt hiszem elkészült az ebéd. A kedvencedet készítették. Rebarbara-mártást.

Érettségizőknek, érettségizetteknek, és mindenkinek, akit érdekel!

Könnyesre nevettem magam!
Így arra gondoltam szerzek egy kis örömöt azoknak, akik olvassák az oldalamat!
Sok vidám percet!
Nita

http://erettsegi.com/hirek/a-szobeli-erettsegi-2010/

Elfelejtett emlékeim - 4. fejezet

Itt a következő rész, bocsánat a késésért. Tudom, hogy nagyon-nagyon rövid a fejezet, de szükséges rész a továbbiakban, és a következővel együtt meg túl hosszú lett volna.



A várakozás nehézsége

A napok Mami nélkül lassan, unalmasan, és szomorúan teltek, tele furcsa álmokkal. Rémült voltam még mindig az első éjjelen tapasztalt álmom miatt. Vége volt a nyárnak, beköszöntött az ősz. Most már a szalonablakból csak az egyre gyengülő Napot, és a színes levelek hullását figyelhettem. Nem alhattam a fűben, hiszen Adeline néni ki sem engedett játszani. Pedig mennyire szívesen játszottam volna a lehullott avarban!
Mostanában minden éjjel a kishúgommal álmodtam. Egyik délelőtt, aminek azt hittem, már sosem lesz vége, Adeline nénivel beszélgettünk.
- Mit álmodtál mostanában, kicsi Alice? Alig mesélsz. Rossz kedved van?
- Nagyon hiányzik már a Mami!
- Tudom, kincsem, de van egy jó hírem. Reggel kaptam egy sürgönyt a Papától, és azt írta, hogy holnap reggel érnek haza.
- Tényleg? De jó hír! Nagyon örülök! És láthatom megint a Mamit, a Papát, és a kishúgomat!
- Kishúgodat? Honnan tudod, te gyermek, hogy kislány lesz? Az Ég szerelmére, ezt még én sem tudom!
- De Adeline néni! Miért vagy mérges? Te magad kérdezted az előbb, hogy mit álmodtam!
- Mióta Mami mondta, hogy hoz egy kistestvért, minden éjjel álmodok róla, és tudom, hogy kishúgom lesz. Egy szőke angyali kishúgom, göndör hajjal, és kék szemmel. Csak attól félek, hogy nem fog engem szeretni!
- Milyen butaságokat beszélsz, kicsi Alicem! Még hogy nem fog téged szeretni! Hiszen már annyira várod, te leszel a legjobb nővér! Meséljek neked ebédig? Elmesélem, én hogyan vártam az anyukádat! Jó lesz?
- Jaj, Adeline néni, köszönöm!
- Akkor el is kezdem.

Bocsi

Sziasztok!
Máris felrakom a frisset! Ne haragudjatok, de tegnap bálban voltam, és egy csomó mindent el kellett intéznem.
Szóval mindjárt jön...
Nita

Elfelejtett emlékeim - 3. fejezet

Valami eltörik

Másnap izgatottan keltem. Adeline néni csendben kézimunkázott a reggeli fényben.
- Jó reggelt, kedvesem! – köszönt mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt, Adeline néni! Megjött már a Mami? Annyira kíváncsi vagyok a kishúgomra!
- Nem, kedveském. Nemrég vitte el a Papa. Pár nap múlva jön csak haza. Emlékszel, azt mondta egy kis időre el kell mennie.
- Pár nap? – estem kétségbe.
De hisz’ nekem azonnal beszélnem kell vele! Meg kell győződnöm arról, hogy szeret! Folytatódott a tegnapi álmom, és hirtelen kétségekkel telt meg a szívem. Mi van, ha azért hagytak ott egyedül abban a zord épületben, mert már nem szeretnek, és a húgomat szeretik helyettem? Igen a tegnapi ismeretlen hely, mára egy zord épületté vált, rácsok voltak az ablakain, drótkerítés, és őrizet. Onnan senki nem jut ki. És engem otthagytak, egyedül, magányosan. Ma éjjel láttam a Mamit, ahogy könnyek csillogtak a szemében, mikor elindult a Papával és a húgommal hazafelé. Én meg rémülten kapaszkodtam a rácsba, miközben egy erős női kéz rángatott el onnan. Borzasztó volt!
- Gyere, Alice, kelj fel! – szólt rám a néni.
Kipattantam az ágyból, kínzatásom színhelyéről, és hagytam, hogy kényelmes blúzt, és szoknyát adjon rám. Majd leültetett a fésülködő asztalomhoz, és kibontotta hosszú, fényes, fekete hajam. Szögegyenes volt, mint a Papáé, és fekete, mint a Mamié, és Adeline nénié, akinek már néhány ősz szál is keveredett súlyos kontyába. Az arcom inkább a Papáéra hasonlított, de pajkos fekete szememet, és fitos orromat, ami kissé bolondossá tette az arcomat, a Mamitól örököltem. Tizenkettő leszek egy hét múlva, és hihetetlenül eleven, Adeline néni szerint. A Papa szerinte fejlett gondolkodású, a Mami szerint csodaszép vagyok. Szívesen játszottam, élénk fantáziámmal bármit el tudtam képzelni. Szerettem álmodozni, énekelni, táncolni, mint minden tizenéves kislány, akiket ismertem. Hetente kétszer zeneórán vettem részt a városban, és a tanító nagyon szeretett. Igaz, szép csilingelő hangom volt, még a többiekéhez képest is. Barátnőim nem igazán voltak. A lányok a zeneórákról irigyek voltak rám, féltékenyek, mert a tanító kedvence voltam. A Papa meg a Mami nem igazán jártak társaságba, csak néha volt nálunk egy-egy estély. Így nem volt gyermektársaságom. Nagyon vártam már a kishúgomat.
Mindezek ellenére boldog gyermek voltam. Szerető családom volt, kényeztettek, és fontosnak éreztem magam. Meg volt mindenem. Legalábbis eddig.

A díj

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy alig egy hetes blogolás után Drusilla méltónak ítélt engem erre a díjra. Köszönöm.
Íme az ő oldala:
http://www.drusilla1985.blogspot.com/

Akkor eleget teszek a feltételeknek...

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

A hét blogtársam, akikre gondoltam:

1. Eszminek, aki elbűvöl az írásával.
http://minamartin.blogspot.com/
2. Szattinak, aki rengeteg fantáziával bír, és remekül ír, és nagyon szeretem olvasni a történeteit.
http://bennunkrejlik.blogspot.com/
3. Bellának, akinek a blogját olvastam életemben először.
http://bellablogja.blogspot.com/
4. Serenának, aki egy nagyon érdekes történettel állt elő.
http://serena-egytunderazalkonyatban.blogspot.com/
5. Kittinek, aki most már négy történetet ír, és fantasztikus módon becsülöm, hogy ez nem megy a tartalom rovására.
http://lebelnala.blogspot.com/
6. Liznek, mert nagyon tetszik, amit csinál, és mert imádom a Jasper-es ficeket.
http://alkonyat-utan.blogspot.com/
7. Nikynek, mert tetszik a története.
http://nikysfiction.blogspot.com/

Hét dolog magamról:

1. Imádok olvasni, írni, zongorázni, zenét hallgatni.
2. Nagyon fontosak számomra a barátaim, és szeretek új embereket megismerni.
3. Rajongok a Twilight-ért, és szeretek ficeket olvasgatni.
4. Szeretek álmodozni, és saját világokat kialakítani a fantáziámban.
5. Szeretem magam elkészíteni a kedvenc ételeimet.
6. Kedvelem az őszt, és a tavaszt, de nem így vagyok a nyárral, és a téllel.
7. Nagy álmom, hogy egyszer olyat alkossak, ami sokak örömére van. Akár a zenében, akár az irodalomban, vagy csak egyszerűen az életben.

Mégegyszer köszönöm Drusillának.

Sziasztok!
Nita

Elfelejtett emlékeim - 2. fejezet

Aggodalmak

Közben a szalonban a felnőttek tovább beszélgettek.
- Hihetetlenül értelmes ez a gyerek! Még csak tizenegy éves, és kész felnőtt, úgy beszél, úgy viselkedik…- hüledezett Papa.
- Szerintem nagyon sokat alszik. – szólt a néni, de Papa közbevágott.
- Ugyan-ugyan, de hisz még gyerek!
- Nem erről beszélek! – csattant fel a néni. – Nagyon különös, de bármikor képes lecsukni a szemét, pár percig olyan, mintha álmodna, aztán, magához tér, és valami hasonló álomról számol be, mint az előbb. Most is nagyon megrémültem.
- De, kedves Adeline, - szólt közbe Mami – hiszen csak ábrándozik, mint mondta tündérnek képzeli magát. Ez olyan gyermeki, ártatlan…
- Nem erről van szó. – mondta Adeline néni. – A tündérré válás tényleg gyermeki ábránd, ami egy tíz éves gyermekhez illik, de nem erről beszélek. Hanem, amikor azt mondta, hogy felnőtt, és elviszitek egy ismeretlen helyre. Figyeltétek milyen szót használt? Hátborzongató. Ezt mondta. Honnan tud egy tíz éves kislány egy ilyen szót?
- Ne aggódj túlságosan Adeline – mondta Papa. Ő egy különleges gyermek. nagyon értelmes, és sokat van felnőttek társaságában. Biztosan egyszer hallotta és nagyon megtetszhetett neki a hátborzongató szó.
Rövid csend állt be a beszélgetésben. Csak Adeline néni kötőtűit lehetetett néha hallani, meg Mami néhány sóhaját, mikor a kicsi erősebben rugdalta.
- Van még valami. – törte meg a csendet a néni. Ma délután, mielőtt hozzáláttunk a zongora leckéhez, az ablakfülkében leltem rá, és úgy nézett ki, mint aki épp most ébredt. És egy álomról számolt be. Amiben itt beszélgettünk a szalonban, és azt mondtad neki Harriet, hogy egy kis időre el kell menned, de amikor visszajössz, hozol neki egy kistestvért. Nem láttam benne semmi különöset, biztos valamelyik szolgáló elszólta magát, vagy hallott valamit a kincsem. De ma este pont ugyanezeket a szavakat mondtad neki! Ez nagyon megrémített.
- Ne aggódj, Adeline, – suttogta Mami – minden rendben. Ez csak egy véletlen egybeesés lehet.
De szemeiben rémület bujkált.

Elfelejtett emlékeim - 1. fejezet

Álom és valóság

- Mary Alice Brandon! Merre vagy?!- riasztott fel nénikém hangja. - Már megint elaludtál valahol! Hihetetlen ez a lány!
Az utolsó mondatot csak úgy magának szánta, de túl izgatott volt, így én is hallottam. Léptek zaját vettem észre, majd valaki elhúzta a függönyt, ami mögött rejtőztem. Most ébredtem rá, hogy a szalon ablakfülkéjében ülök.
- Hát itt vagy! – rivallt rám a néni.
- Nénikém! Valami csodálatosat álmodtam! – próbáltam magyarázkodni, de láttam rajta, hogy felesleges, így másra tértem. – Hol a Mami?
- Édesanyád nem érezte jól magát, ezért elhívtunk hozzá a doktor bácsit. Légy jó kislány, ne nehezítsd édesanyád dolgát! Különben is nagylány vagy már, túl sokat alszol!
Türelmesen hallgattam nénikém dorgálását, majd eszembe jutott valami, ami azóta nem hagyott nyugodni, hogy felébredtem különös álmomból.
- Nénikém! Nem fogsz megharagudni? Szeretném elmesélni az álmom!
- Ne csacsiskodj! Már miért haragudnék? Mesélj csak, kicsi Alice!
- Este volt, mindannyian itt lenn ültünk a szalonban. A Mami, a Papa, Te és én is. Beszélgettünk, és a Mami azt mondta, hogy egy kis ideig nem fogom látni, de amikor visszajön, hoz nekem egy kistestvért.
Nénikém furcsa hangon válaszolt.
- Érdekes álom! Szeretnél egy kistestvért?
- Ó, hát igen, nagyon! Olyan jó lenne! Megtanítanám, énekelni, táncolni, fára mászni!- mondtam gyorsan, egy szuszra.
- Akkor jó, kezdődjék hát a zongoraóra.
Zongorázni a nénikém tanított, amúgy olyan nevelőnő, dajka, nagymama szerepet töltött be az életemben. Nagyon szerettem. Most mégis kedvszegetten ballagtam a zongorához, sokkal szívesebben szaladtam volna ki a kertbe.
Egy évszázadig tartott! Azt hittem, sosem lesz már vége! Már be is sötétedett!
Egyszer valaki benyitott hozzánk. Amikor megláttam, felpattantam - nem törődve nénikém rosszallásával – és Mamihoz szaladtam. Ugyanis ő volt, aki benyitott.
- Mami, Mami!
- Gyere, kicsi Alice! Jön a Papa és mondani akarunk valamit.
Nénikémre pillantottam, aki meglepetten nézett vissza rám. Közben bejött a Papa is.
A szalonunk csodálatos volt. Gyermeki rajongással vártam a zongora leckéket, vagy egy kis magány, hogy képeskönyvemmel az egyik sarokba húzódhassak, és hol a csodás képeket, hol pedig a szalonunk szépségét fürkésztem. A falon halvány karamell-szín tapéta feszült, amit apró rózsabimbók díszítettek. A függönyök is hasonlóan világosak voltak, az őzbarnától a barackszínig gyönyörű árnyalatokkal díszítve a magas ablakokat. A szőnyeg csodálatosan rozsdabarna volt, és télen kivételesen meleg hangulatot árasztott, amit a kovácsoltvas kandallóból jövő meleg egészített ki, kellemes, biztonságos otthon-hangulatot árasztva. A kor ízlésének megfelelően, egyszerűen volt berendezve a fogadószobánk, kényelmes kanapék, és karosszékek, az ablak alatt a zongora, a fal mentén mahagóni tálalószekrény húzódott. Nem volt túl nagy, de a világos színek tágasságot kölcsönöztek neki.
Ebben a számomra álomszép szobában ült össze a család.
- Alice! Mit csináltál ma?- fordult hozzám Papa.
- Játszottam kinn, felmásztam a mandulafára, táncoltam, azt képzeltem, hogy valami mesebeli lény vagyok. Tündér! Majd lefeküdtem a fűre, és elaludtam. Álmomban már nagy voltam, felnőtt. A Mamival elvittetek egy ismeretlen helyre. Hátborzongató volt. Mikor felébredtem már nem akartam kinn játszani, ezért bejöttem, és a szalonban olvasgattam a képeskönyvemet, majd meguntam, és felmásztam a fülkébe, és néztem a napsütést. Elkalandoztam, arra riadtam fel, hogy Adeline néni szólongat.
- Fárasztó napod lehetett, kicsim!- szólt kedvesen a Mami. – Biztosan álmos lehetsz, de most figyelj ide egy kicsit, kincsem! Holnap reggel, amikor felébredsz Adeline nénikéddel leszel. Nekem el kell mennem egy kis időre, de amikor visszajövök, hozok neked egy kistestvért. Örülsz?
- Juj, Mami! Annyira boldog vagyok! Teljesült az álmom!
Ránéztem a nénire, és ő rémülten bámult rám.
- Most menj aludni, kicsikém! – küldött Mami.
Sorra megpusziltam mindenkit, majd a hálószobámba indultam.