Elfejetett emlékeim - 9. fejezet

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó szórakozást hozzá!
Üdv.: Nita


Két születésnap

Cyntia, mint megtudtam szeptember 6-án született, egy héttel a születésnapom előtt. Hatalmas ünnep volt, nagy torta, sok vendég. Nem irigyeltem Cyntiát, hiszen az én születésnapom pont a bál napján volt. Cyntia már egyedül szaladgált a szobákban, és ha megbillent mégis, hangosan sivalkodott. Ha egy szobába voltunk még mindig kérlelhetetlenül nézett rám hideg, kék szemeivel.

A születésnapjára készítettem neki egy kis ajándékot. Szerettem apró ajándékokkal kedveskedni a szeretteimnek. Így most Cyntiának varrtam egy kis kockás, narancsszínű elefántot. Igazán szép kis elefánt volt, elégedett voltam magammal. De éjjel újra álmodtam, és láttam, ahogy a kis elefántnak Cyntia apró ujjaival leszedi mindkét gombszemét. Sajnáltam, de azért odaadtam neki az ajándékát. Nem mosolygott, amikor megkapta, csak mélyen nézett a szemembe. Mindegy a szándék megvolt, bíztattam magam.

Mami és Papa, meg Adeline néni is elhalmozták öleléssel, meg ajándékokkal, és Cyntia boldog volt, és örült. És én örültem, mert mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, és mindezek ellenére nagyon szeretem a húgomat. Igaza volt a néninek, a testvérek közötti szeretet természetes.

A születésnapjaink közti idő nagyon gyorsan elszalad. Nénikémmel ruhákat próbáltunk, a bálba is ő és Papa fognak kísérni, meg Felix, akivel végülis táncolni fogok. Nem táncolt rosszul, egyszer sem lépett a lábamra, ám neki se tudtam a szemébe nézni. Féltem tőle.

Végre elérkezett a nagy nap. Adeline néni ébresztett.
- Jó reggelt, kincsem! Ma van a nagy nap! Estére már ifjú hölgy leszel, akiért versenyeznek majd a lovagok!
- Jaj, nénikém, ne mondj ilyet, inkább azt, hogy csinos leszek, elegáns, és szórakoztató!
- Mi az kicsikém, már megint rosszat álmodtál?
- Egyre közelebbinek, és valóságosnak látom azt a zord házat. Igazából egy kicsit talán vágyom is már oda, hiszen a Mami már régóta rám se néz!
- Ne aggódj, galambom, ez másképp lesz most már, hiszen felnősz! Maminak meg itt marad Cyntia.
- Arra gondoltam nénikém, hogy szeretnék elmenni egy iskolába. Kicsit messzebb, ahol emberek között kell lennem, és tanítanak szépre, jóra, illemre. Talán az álmaim is elmúlnának.
- Kincsem, ugye tudod, hogy nagyon szeretünk, és senki sem szeretné, ha elmennél. Viszont szerintem egy kis levegőváltozás jót tenne, és legalább szereznél barátokat is. Nagyon fontosak a te korodban a barátságok! Szerintem holnap, amikor a Papa is ráér, menj, és beszéld meg vele.

A nap lassan, és unalmasan telt, délután a néni lázas izgatottságban adta rám a zöld-arany ruhacsodát. Nagyon tetszett. Csodálatosan egyszerű volt, a színei tették az alkalomhoz illőnek. Hosszú, bővülő ujja a régmúlt korok divatját idézte, a földig érő szoknya mellőzte a függönyimitációt, amiért borzasztó hálás voltam. Mami estélyein is mindig rángatott az elfojtott nevetés, mikor a szalon ablakait is betakaró, függöny-szerű ruhákban pompáztak a hölgyek. A néni óvatosan adta rám előbb a fűzőmet, amit nem is kellett annyira megszorítani, hiszen vékony voltam, akár a nádszál. Én szívesen mellőztem volna ezt, de azt mondták, muszáj, különben illetlennek fognak tartani. Arra húzta a ruhámat. Hosszú hajamat gyengéden megfésülte, majd laza kontyba tűzte. Ekkor már rám is átragadt az izgatottsága. Kíváncsian bámultam önmagam a tükörben. Felnőttem. Fűzőt hordok, mint a felnőtt hölgyek, kontyba tűzik a hajam, ahogy csak a dámáknak szokás. És ha a vágyaim beteljesülnek, iskolába is mehetek. Mégiscsak szép a születésnap!

A bálban gyorsan szaladt az idő, a táncrendem hamar betelt. Jól táncoltam, így az ifjak közül szinte mindenki felkért, de soha egyik se kezdett beszélni hozzám. Este a nénikém nyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ha lesznek barátnőim, akkor társaságba is fogok járni, megtanulom a szívélyes beszélgetések művészetét, és biztosan lesz valaki, akinek én leszek a szeme fénye.

Ezen az éjjel megint álmodtam. Egy meseszép fiút láttam, aki mézszínű hajjal állt egy mező közepén, és érdeklődve méregetett a –Jó ég!- mélyvörös szemeivel. Riadtan ébredtem. Homályos álmomnak egyelőre semmi értelme nem volt, így a már annyiszor begyakorolt módon elmém egy zárt zugába zsúfoltam a képet, és ismét elaludtam.