Elfelejtett emlékeim - 8. fejezet

Megint egy új fejezet, remélem tetszeni fog.
Nita


Az idő

A napok gyorsan szaladtak, a Mami még mindig haragudott rám, pedig Cyntia élt, és nem történt semmi baja! Én pedig egyre szomorúbb lettem, és egyre kevesebbet voltam a többiekkel. Egyre több álomlátásom volt. Már nem tudtam mire vélni. Most már nem láttam a bátyámat, de rövid időn belül az összes ilyen álomlátásom bekövetkezett. Nagyon féltem.
Például, hogy ki mikor fog meglátogatni, milyen idő lesz másnap. Apróságok, mégis megkeserítették az életem. Lassan azon kaptam magam, hogy leesett a hó, majd elolvadt, és ment tovább minden a legnagyobb rendben. Számomra mintha nem lett volna értelme az időnek. Gondolkoztam, hogy mikor kezdjem el írni a naplómat, de egyelőre semmi jóról nem tudtam volna beszámolni, így halogattam.
Egy nap, nyár vége felé lehetett a szalonban gubbasztottam egy verseskötettel. Szerettem a rímek dallamosságát, a ritmus zakatolását, igaz, hogy a szöveget sok helyen nem értettem, de a csengő-bongó skandálástól ez nem vont el. Amikor egyedül olvastam, sokszor hangosan mondtam a verseket, mintha énekelnék.
Csendben olvasgattam, Cyntia Adeline nénivel volt. Egyszer csak csatlakoztak hozzám. A születésnapom óta nem mertem Cyntia közelébe menni. Ha megpróbáltam, mindig olyan érzésem támadt, mintha vádolna a szemeivel. Olvastam tovább, nem zavartattam magam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki megkapaszkodik a szoknyámba, és rántja maga felé. Odanéztem, és csodálattal telt meg a szemem. Cyntia az én szoknyámba kapaszkodott, és most állt fel először. Adeline néni összecsapta kezeit, és meg karjaimba kaptam a kishúgom. Megpusziltam az arcát, erre elkezdett sivalkodni. Ekkor befutott Mami, és Adeline néni minden ellenkezésére ellenére a szobámba zavart.
Már egy ideje nem értettem a Mami viselkedését, de megszoktam, hogy engem mellőz, és nem foglalkoztam vele. Ott volt nekem az én drága Adeline nénikém.
Papa néha hazajött, mostanában nagyon elfoglalt volt, sokat időzött távol. Olyankor mindig nagyon sok időt töltött velem. Szerette, ha elmesélem az élményeimet, bár mostanában nem sok jóról számolhattam be neki. Néha elvitt lovagolni, vagy kirándulni. Ezek voltak életem fénypontjai.
A látomásaimat megtanultam kezelni. Legalábbis annyira, hogy a családom nem aggódott értem különösebben. Papa, mivel ritkán látott megjegyezte, hogy soványabb, komolyabb, szomorúbb vagyok, mint általában.
Lassan közeledett a tizenharmadik születésnapom. És ezzel együtt Cyntia születésnapja is. Egyiket se vártam túl nagy izgalommal. Engem idén akartak bevezetni a társaságba, amitől kifejezetten idegenkedtem. Nekem Romeo az ideálom, nincs szükségem más gavallérokra! A bemutatást szokás szerint egy bál közben ejtették meg. Ezért tánciskolába kellett járnom. Minden szombat délutánom erre pazarolódott el, ahelyett, hogy olvashattam, tanulhattam volna. Bár szerettem öltözködni, szerettem, ha a Papa megjegyezte, mennyire gyönyörű, az ő kicsi Alice-e, azonban a bállal járó felhajtás, és a megfelelő kapcsolatok kialakítása nem volt ínyemre.
A tánciskolában az egyedüli jó az volt, hogy Adeline néni volt a gardedame-om, így az út, amit gyakran sétálva tettünk meg nagyon kellemesen telt. Ezért megérte elmennem. A fiúk, akikkel táncoltam, és akikért a legtöbb lány úgy odavolt, engem nem érdekeltek. Ezt ki is fejtettem Adeline néninek egyik délután hazafelé.
- Alice, olyan kecses vagy, olyan szépen táncolsz, miért nem nézel rá egyik fiúra se?
- Adeline néni! Tudod, hogy borzasztóan szeretek táncolni, és emiatt szeretnem kellene tánciskolába járni, de ezek a fiúk olyan esetlenek! Nem egyszer összetapossák a lábam, és folyton csúnya tréfákon jár az eszük. Nem is lehet velük beszélni. Táncolni meg pláne. Ezért nem szeretem, nem is tudok egyiknek se a szemébe nézni. Mikor a Madame erre kér bennünket, én mindig vagy a szemöldöküket, vagy az orrukat kezdem nézni, és mosolygok, mert ez nagyon mókás.
- Alice, Alice, hogy fogsz így férjhez menni?
- Én nem szeretnék férjhez menni, amíg meg nem találom az én Romeómat!- nyögtem ki nagy nehezen.
- De drágaságom! Az csak mese!
- De én láttam őt! Álmodtam róla! Csak még nem ismerem! De meg fogom ismerni!- tört ki belőlem a kétségbeesés.
- De Alice, azt hittem az álmaidnak vége, már nem is meséltél erről soha!
- Miért meséltem volna drága néni! Hiszen mindig úgy megijedsz, még ha a másnapi időjárást látom is. Különben is, mióta Cyntiát elejtettem, nem örülök ezeknek az álmoknak.