Elfelejtett emlékeim - 5. fejezet

Sziasztok!
Unatkoztam, így gondoltam hamarabb kaptok friss olvasnivalót. Különben is elég szeszélyes vagyok, és nem a rendszeresség híve, de nagyon próbálkozom, hogy ezen a blogon megszokjam...

Adeline

- Amikor nyolc éves voltam – kezdte a néni – nekem nem mondták meg, hogy kistestvérem lesz. Csak az édesanyámon vettem észre, hogy más. Hogy sokszor mérges, gyakran szomorú, és nem figyelt annyira rám. Igaz, korábban is a kedvenc pajtásommal töltöttem az összes időmet, amikor nem a szigorú kisasszony tanítgatott írni, olvasni meg számolni.
- A pajtásom a lovász fia volt, Tomnak hívták. Nagyon fura gyerek volt. De kedveltem. nagyokat lehetett szaladgálni vele, mindig kitalált valami jó játékot. Igazán szerettük egymást. Ez abban mutatkozott meg, hogy ha bajba jutottam, mert elkéstem az ebédről, mindig kitalált valamit, hogy ne essen bántódásom. Hű, de sok pofont elviselt miattam!
- Pofont?- kérdeztem megütközve. Lassan tizenkét éves leszek, de soha egy ujjal se ért hozzám senki. Néha megszidtak, ha nem értem be a házba időben, vagy összekoszoltam a ruhám, vagy nem ettem meg az ebédet, de ez csak szelíd dorgálást jelentett.
- Igen, kicsikém! Amikor gyerek voltam, a szüleimnek még természetes volt, hogyha valami rosszat tettünk, akkor azt pofonnal orvosolták. De nem ez most a lényeg. Hanem, hogy Tom mindig megvédett. Én meg, megosztottam vele mindenemet, ami volt. Nagyokat játszottunk, persze, ha kapott a kisasszonytól egy pofont, mert a kisasszony szerint illetlen volt velem, amint tudtam, mentem vigasztalni. De sosem sírt. Mindig hősiesen kiállta értem az ütéseket. Drága Tom! Azóta se találkoztam olyan úriemberrel, mint ő. Szóval, olyan volt, mint a testvérem. Én egyáltalán nem vágytam más társaságra, de hát én úrilány voltam, a szüleim nem engedhették, hogy örökösen a kis Tommal, a lovász fiával játszadozzak.
- Így mikor megszületett a kishúgom, - én akkor is Tommal voltam az istállóban, és a kiscsikókat etettük – kirohant a szolgáló, és becibált a konyhába. Ott gyorsan megmosdatott, hogy ne holmi koboldként lépjek be a szobába. Ott apám várt, karjában a kishúgommal, az édesanyáddal. Én nem is tudtam ki ő, és hogy kerül az én apám karjára egy idegen baba. Értetlenül nézhettem rá, ezért ezt mondta: „Adeline! Ő a te kishúgod, mostantól nagyon kell szeretned, mert az anyád nagyon beteg nem tud rá vigyázni. Ígérd meg, hogy jó leszel hozzá. Harriet a neve.”
- A kezembe adta a kis csomagot, ami a húgom volt, és akit szeretnem kellett. Álmosan nézett rám, apró fekete szemeivel, majd ásított egyet, és elaludt a karomban. Nem tudom meddig ültem vele a fotelben, de én is elalhattam, mert hangos sírásra riadtam fel. Ekkor beszaladt egy megtermett asszonyság, és kikapta a kezemből Harrietet. Méltatlankodva néztem rá, hiszen apám rám bízta. Erre megszólalt: „Kisasszonyka! Tudom, hogy nagyon szeretné, ha magánál hagynám a húgocskáját, de meg kell etetnem, különben nem hagyja abba a kiabálást! Itt maradhat, ha kedve tartja és miután jóllakott a kicsi, visszaadom a kezébe. Jó lesz így?” És én ott maradtam. Nem törődtem attól kezdve senkivel, és semmivel, csak a húgommal, no meg a számtannal, mert a kisasszony továbbra is mindennap megkeresett.
- Anyám néhány nap múlva meghalt, apám sírt, és azt mondta nekem, hogy az Édesanya elköltözött az angyalokhoz, de cserébe itt maradt a kishúgom. És elment. nagyon ritkán jött haza, és én minden időmet a húgocskámmal töltöttem. Néztem, ahogy növekszik, tanítottam járni, beszélni, és igyekeztem olyan lenni hozzá, mint ahogy az anyukám élt az emlékeimben.
- De egyedül maradtatok? Anya és apa nélkül? – kíváncsiskodtam meglepetésemben.
- Nem, kedveském! Apám elküldte az egyik nagynénénket, aki nagyon szigorú, és elviselhetetlen teremtés volt. Pokollá tette az életünket. Engem nagyon utált, mert az anyukámra hasonlítottam, de a húgom volt a kedvence, mert ő apánkra ütött. Biztosan azt akarta elérni, hogy meggyűlöljem a testvérem, de nem felejtettem el, amit apám mondott: édesanya helyett ez a kis csöppség maradt itt, a földön.
- Hát ez lenne az én mesém. Nagyon szomorú, de remélem eloszlatta a kétségeidet a testvéred felől. Nézz rá a Mamira, mennyire szeret engem. A testvérek közötti szeretet természetes dolog. Nagyon gonosz szívének kell lennie ahhoz, hogy valaki ne szeresse a testvérét.
- Köszönöm, Nénikém! Már nem félek!
- Gyere, drágaságom, azt hiszem elkészült az ebéd. A kedvencedet készítették. Rebarbara-mártást.