Elfelejtett emlékeim - 6. fejezet

Megérkezett az új fejezet! Jó olvasást!
Nita

A kis jövevény

A nap hátralevő része hamar elszaladt. Délután zongoráztunk, és Adeline néninek daloltam. Nagyon boldog voltam, hiszen láttam rajta, mennyire tetszik neki az énekem. Este korán lefeküdtem, teljesen magamtól, a néni el volt hűlve, de annyira vágytam már Mami és a kishúgom, no meg a Papa után, hogy úgy gondoltam minél hamarabb elalszom, annál hamarabb lesz reggel. Nem tudtam aludni az izgatottságtól. Csak feküdtem a sötét szobában, várva az álmokat, de csak nem jöttek. Hirtelen elmúlt az a nagy várakozás, ami eltöltött. Eszembe jutott a félelmem, ami az első este óta kínzott. Mi van, ha a Mami mégsem szeret? Mi van, ha mégis elvisznek arra a rideg helyre, ahol félni fogok, és egyedül leszek? Mindehhez társult egy nagyon rossz előérzet. Valami görcsös félelem a holnaptól. Nem akartam, hogy holnap legyen. Persze, nagyon kíváncsi voltam a húgocskámra, de féltem tőle.
Nagy nehezen álomba kínlódtam magam. Furcsa álmaim voltam. Mindegyikben féltem, fáztam, vagy egyedül voltam. Az egyikben egy hideg sötét temetőben álltunk, mindenki kivéve a nénikém. Temetés volt. Azelőtt sose láttam ilyet, de azonnal felismertem, és megláttam nénikém nevét a sírkövön: „Adeline Stuart” élt 37 évet. Álmomban ért a felismerés, a nénikém most 35 éves! Ha a valóságot látom, két év múlva halott lesz? Erre a gondolatra sírni kezdtem. Arra eszméltem, hogy könnyek csorognak az arcomon, és végre hajnalodik. Örültem a gyenge nappali fénynek, elég volt, hogy elűzze az árnyakat, de ahhoz kevés volt, hogy biztonságban érezzem magam. Felkeltem. Hálóingben, mezítláb elbotorkáltam a néni szobájáig. Benyitottam. Egyenletesen szuszogott, mintha aludna. És aludt is. Megsimogattam, és bebújtam mellé az ágyba.
Reggel, csak annyit kérdezett, hogy rosszat álmodtam-e, én erre nyugodt szívvel válaszolhattam igent.
Reggeli után megérkeztek. Alig bírtam magammal, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy újra láthatom a Mamit, meg Papát, és láthatom a húgocskámat.
- Mami! Végre! Alig vártam, hogy haza gyertek!
- Szervusz, Alice! Nekem is hiányoztál!
- Láthatnám a kishúgom?
- Persze, kicsim! De várj, honnan tudod, hogy kislány?
- Mami, folyamatosan vele álmodtam, mióta elmentetek! És mindig is egy kislányra vágytam, akit tanítgathatok! Olyan nagyon boldog vagyok! De hadd lássam már! – követeltem.
- Rendben, gyere, ülj ide a fotelba, és a karodra teszem! Jó lesz úgy?
- Nagyon jó, Mami!
Közben Papa is bejött, s mosolyogva nézett hármunkat, hogy mit csinálunk. Közben eszembe jutott a kérdés, az, amit feltétlenül meg kellett tudnom a Mamitól. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem.
- Mami, szeretsz te engem?
- Kicsikém, hogy jutnak eszedbe ilyen butaságok? Persze, hogy szeretlek! Attól, hogy van egy kishúgod, te ugyanúgy az én kicsi Alicem maradsz!
- És ugye mindig szeretni fogsz?
- Mindig, mindig! De miért kérdezed? Mi történt, kedvesem? Bántott valaki? Valami rosszat tettél?
- Nem, Mami, csak álmodtam valamit!
- És nem akarod elmondani? Hátha tudunk a Papával segíteni ezen.
- Nem, Mami! Csak azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges, hogy az ember lássa a jövőt?
- Nem, kicsikém. Túl sokat foglalkozol az álmaiddal. De ne aggódj, most már itthon vagyunk, és majd vigyázol sokat a húgocskádra.
Ez volt a végszó. A húgom a karjaimban el kezdett sírni. Mami elvette tőlem, és nyugtatgatta. Kivette a nagy pólyából, és most láttam először. Gyönyörű, szőke haja volt, mint a Papának, de göndör, mint a Maminak. Nagy kék szemeivel vizsgálgatta a világot. Na, tessék, ezt is a Papától örökölte.
- Nem is hasonlít rám!- méltatlankodtam.
- De szívecském, nem kell minden testvérnek hasonlítania. Te is gyönyörű vagy, meg ő is!- mondta Papa. De azt hiszem elérkezett a lefekvés ideje. A kicsi szobája a tied mellett lesz, ma már ott fog aludni. Jó éjt, Alice!
- Jó éjt, Papa, jó éjt Mami, jó éjt, kishúgom!
- Várj Alice! A kishúgodat Cyntiának hívják! Tetszik?
- Cyntia Brandon. Szép neve van.
Ezzel kisétáltam a szobából, és felmentem a szobámba.