Elfelejtett emlékeim - 3. fejezet

Valami eltörik

Másnap izgatottan keltem. Adeline néni csendben kézimunkázott a reggeli fényben.
- Jó reggelt, kedvesem! – köszönt mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt, Adeline néni! Megjött már a Mami? Annyira kíváncsi vagyok a kishúgomra!
- Nem, kedveském. Nemrég vitte el a Papa. Pár nap múlva jön csak haza. Emlékszel, azt mondta egy kis időre el kell mennie.
- Pár nap? – estem kétségbe.
De hisz’ nekem azonnal beszélnem kell vele! Meg kell győződnöm arról, hogy szeret! Folytatódott a tegnapi álmom, és hirtelen kétségekkel telt meg a szívem. Mi van, ha azért hagytak ott egyedül abban a zord épületben, mert már nem szeretnek, és a húgomat szeretik helyettem? Igen a tegnapi ismeretlen hely, mára egy zord épületté vált, rácsok voltak az ablakain, drótkerítés, és őrizet. Onnan senki nem jut ki. És engem otthagytak, egyedül, magányosan. Ma éjjel láttam a Mamit, ahogy könnyek csillogtak a szemében, mikor elindult a Papával és a húgommal hazafelé. Én meg rémülten kapaszkodtam a rácsba, miközben egy erős női kéz rángatott el onnan. Borzasztó volt!
- Gyere, Alice, kelj fel! – szólt rám a néni.
Kipattantam az ágyból, kínzatásom színhelyéről, és hagytam, hogy kényelmes blúzt, és szoknyát adjon rám. Majd leültetett a fésülködő asztalomhoz, és kibontotta hosszú, fényes, fekete hajam. Szögegyenes volt, mint a Papáé, és fekete, mint a Mamié, és Adeline nénié, akinek már néhány ősz szál is keveredett súlyos kontyába. Az arcom inkább a Papáéra hasonlított, de pajkos fekete szememet, és fitos orromat, ami kissé bolondossá tette az arcomat, a Mamitól örököltem. Tizenkettő leszek egy hét múlva, és hihetetlenül eleven, Adeline néni szerint. A Papa szerinte fejlett gondolkodású, a Mami szerint csodaszép vagyok. Szívesen játszottam, élénk fantáziámmal bármit el tudtam képzelni. Szerettem álmodozni, énekelni, táncolni, mint minden tizenéves kislány, akiket ismertem. Hetente kétszer zeneórán vettem részt a városban, és a tanító nagyon szeretett. Igaz, szép csilingelő hangom volt, még a többiekéhez képest is. Barátnőim nem igazán voltak. A lányok a zeneórákról irigyek voltak rám, féltékenyek, mert a tanító kedvence voltam. A Papa meg a Mami nem igazán jártak társaságba, csak néha volt nálunk egy-egy estély. Így nem volt gyermektársaságom. Nagyon vártam már a kishúgomat.
Mindezek ellenére boldog gyermek voltam. Szerető családom volt, kényeztettek, és fontosnak éreztem magam. Meg volt mindenem. Legalábbis eddig.