1914. október 29.
Kedves Naplóm!
Lassan vége az októbernek. És végre láthatom az én kedves nénikémet! Tegnap kaptam levelet tőle.
Nagyon féltem a nénikémet, mivel a héten megint láttam álmomban a temetését. Remélem, hogy ez most csak egy rossz álom volt, és nem olyan álomlátás… Bárcsak így volna!
Mindenesetre igyekezni fogok, hogy minél több időt tölthessek vele, és minél boldogabb legyen. Nem fogom elmesélni neki, hogy milyen értelmetlen dolgok mennek itt. Nem kell erről tudnia, mert akkor folyton szomorkodna, és azt nem szeretném.
1914. november 2.
Kedves Naplóm!
Ma halottak napja van. Szerencsémre nekem nincs szívemhez közeli halott, akinek a sírjához látogathatnék, de ma több lányt is hazavittek a szülei. Halloween estéjén volt egy kisebb parti az osztályban. Ms. Gardiner hatalmas zsákokat hozatott be a terembe, és mindenféle mókás jelmezt találtunk benne. Azt mondta, hogy reméli, ez segíti az összerázódásunkat. Nem voltam senkivel szorosabb barátságban, mégis igyekeztem vidám és fesztelen lenni. Úgy érzem nem volt eredménytelen a próbálkozásom. Mindenki választott magának valami jelmezt, és egy boszorkányorrot húztam, és egy fekete varázskalapot tettem a fejemre, és egy bő, fekete felöltőt kanyarítottam a vállamra. Nagyon viccesen néztem ki. Volt ott szellem, akinek csak a szeme látszott ki a lepedőből, és volt olyan, aki manónak, törpének, krampusznak, kandúrnak öltözött. Jól szórakoztunk. Nem mondom, hogy örökre szóló barátságok alapjait állítottam fel, de talán most már nem kezelnek leprásként majd.
Tegnap meglátogatott Adeline néni. Vidám volt, mosolygott, és rengeteget mesélt Cyntiáról, a Mamiról, és a Papáról is. Hiányoznak, de jó volt a kis történeteiket hallgatni. Meg Adeline néni nagyon élvezetesen tud mesélni. Talán a legtöbbet azon nevettem, amikor elmesélte, hogy a múlt héten rebarbara volt ebédre, és Cyntia nem akarta megenni. Fintorgott a savanykás írétől, és ha valaki bebűvölt egy kanállal a szájába, az rögtön a falon, a padlón, vagy a bátor bajvívón landolt. Vagy azon, hogy amikor a nénikém kötött, az egyik kiscica, amelyiket Cyntia kinézett magának, és a Mami azt is megengedte, hogy a házban lakjon, elpofozgatta a gombolyagot. A nénikém ezt nem vette észre, csak amikor már feszült a kezén a fonal. Elindult, hogy felfedezze, hova lett a többi zsinót, és mikor belépett a szalonba, majdnem szívrohamot kapott. Ugyanis egy szépen kidolgozott kötélpálya fonta be az összes bútor lábát. Jó volt hallani ezeket a meséket, kicsit visszarántott abba az idillbe, ami régen volt otthon. Most, hogy nem kellett minden nap Mami szemrehányó pillantásaival küszködnöm, egészen más fényben láttam a dolgokat. De tudtam, ha most feladnám, és hazamennék, azzal rögtön ugyanott folytatódna minden, ahol abbamaradt, Másrészt, azzal bevallanám, hogy nem érzem magam jól az iskolában. Pedig nem rossz hely, és már majdnem vannak barátaim. Csak idő kérdése. Ezt nem meséltem el a nénikémnek, hanem beszámoltam egy-két kitalált beszélgetésekről a lányokkal. Amik akár igazak is lehettek volna...
1914. november 5.
Kedves Naplóm!
Tegnap este az egyik lány, Virginia, észrevette, hogy nem vagyok az ágyamba takarodó után. Már befejeztem az írást, és eldugtam a naplómat a folyosón lévő rejtekhelyre, de nem voltam még álmos, így a pléddel, ami az ágyam letakarására szolgált, letelepedtem az egyik ablakmélyedésbe. Hallottam a lépteit, hogy keres, de hirtelen valami elemi erővel a semmibe rántott. Ébren voltam, de mégsem. Álmodtam, de mégsem. Aztán képeket láttam, sokfélét, tele színekkel, néha megsárgult fénykép-hatású volt a látvány. De mindegyik képben közös volt a táj, egy erdei tisztás kőfallal, vízeséssel, sebes patakkal. És a mesebeli szőke herceg az ijesztő szemekkel. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ahogy rázogat, és a nevemen szólongattak. Ms. Gardiner volt. Aggódott, annyit mondtam, hogy nem tudtam aludni, és kiültem nézni a csillagokat. Azt mondta, hogy ne csináljak ilyet többet, mert nagyon megijedtek. Aztán elküldtek aludni. De hiába próbálkoztam, egyre a látomásokon járt az agyam. Eddig csak álmomban jöttek elő, de most nem aludtam… Félek, hogy mi lesz a következő. Reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a defektem, de most csak erősebb lett. Mi történik velem?
Nem érdekel, akármi lesz, most fontosabb dolgom van. Barátokat kell szereznem. Megszelídíteni egy csapat diáklányt…
Szia Nita! Először is kedves tőled, hogy felhasználtál néhány ötletemet, másrészt pedig köszönöm, hogy a kedvemért írtál Adeline látogatásáról. Örülök, hogy Alice kicsit feloldódott már a társaságban. Abban a jelmezben igazi kis boszorkány lehetett! :D Úgy tűnik, a látomásai egyre komolyabbak, egyre gyakrabban jelentkeznek és most már egyre jobban megrémisztik őt. Remélem, Adeline halála még várattat magára. Nem lenne jó, ha az - úgymond - legjobb barátnőjét (hiszen szerintem mondható annak is :)) elveszítené. Mindenestre, ha Adeline mégis meghalna, úgy gondolom, hogy okot adna Alice-nek arra, hogy teljesen magába zárkózzon és - mivel egyszer bezáratják arra a klinikára -, akár még ezt a zárkózottságot is ráfoghatnák arra, hogy megbolondult. (amiről persze tudjuk,hogy nem igaz!!) Persze, ezek ismét csak az én agyszüleményeim! :D
VálaszTörlésNagyon jó fejezet volt!!!! Továbbra is hű olvasód maradok!!!! :)
Üdv,Liz
Szia Liz!
VálaszTörlésHa emlékezetem nem csal, és jól számoltam (ami azért néha kifogásolható, ha figyelmetlen vagyok), akkor egy ideig élvezhetjük még Adeline elbűvölő személyiségét:) De persze, ez az egyik ok lesz a zárt intézet felé, na meg a látomások... Hát, gondolom már te is kiszámoltad, hogy mikor fog bekerülni, és mivel hasonló a gondolkodásunk, és gyorsan ráérzel a dolgokra, ezért rájöhetsz még pár okra...(esetleg, ha rájössz, akkor privátban mondd el, kérlek, nem akarom lelőni a poént a többiek előtt, köszönöm:))
De majd minden kiderül, és a következő fejezet kellemes meglepetéseket fog majd tartalmazni.
üdv, Nita
nagyon joo lett az a rész is tök joo hogy alice már kezd barátkozni és hogy még él adelin és amit Cynthia-ról mesélt az is jo ötlet volt ,gratula!!!:)
VálaszTörlésMikor lesz a kövi??:O:O:D
üdv:.Nika::)