Elfelejtett emlékeim - 11. fejezet

Az első nap

1914. október 1.

Kedves Naplóm!

Ma volt az első napom az iskolában. A reggel maga volt a katasztrófa. Elbúcsúzni a Papától meg az én drága nénikémtől. Nagyon nehéz volt. Amint elmentek, rögtön nagyon hiányoztak. Október van, már egy hónapja elkezdődött a tanév. Mindenkinek van már barátnője, mindenki tud valakihez szólni egy kedves szót, és mindenki kap valakitől bíztatást, egy mosolyt. Csak én nem. Még új vagyok, még meg kell szoknom itt. Ma reggel, amikor Mr. Campbell fogadott minket az irodájában, megígérte a Papának, hogy vigyáznak majd rám, boldog leszek, és majd egy csinos, felnőtt nőt kapnak vissza. Aztán hívatta Ms. Gardinert, aki a nevelőm lesz, hogy vezessen körbe, mutassa mag a hálótermet, a tanulószobát, majd vezessen a többiekhez. Michelle Gardiner végtelenül kedves volt, megmutatott mindent, és pár jó tanáccsal is ellátott, és megkért, ha bármi gondom van, forduljak hozzá bizalommal. Aztán megérkeztünk az oroszlán barlangjába. 19 lány volt a tanteremben, mind különböző, és mégis annyira egyformák voltak. Hosszú hajuk szigorú fonatban verdeste a hátukat, kék, kockás ruhájuk egyformán simult a derekukra, fehér kötényük ugyanúgy gyűrődött a térdüknél, harisnyás lábukat egyként húzták össze a hideg elől, mikor nyílt az ajtó. Mindenki idegenül, cseppnyi kíváncsiság nélkül mért végig, mikor beléptünk Ms Gardinerrel. Bemutatott, kérte, hogy legyenek hozzám kedvesek, majd folytattuk a tanulást. Épp földrajz volt, Európáról mesélt a tanár. Mennyire szeretnék eljutni oda! Aztán szünet volt, és kimentünk az udvarra. Esett. Nem nagyon, de csepergett. Körben álltak a lányok, én kívülről figyeltem, majd az egyik szólt hozzám, és berángatott a kör közepére. Mindenféle kérdéseket tettek fel, és olyan hirtelen, hogy válaszolni se maradt időm. Rám förmedt valaki. „Válaszolj!” De én azt sem tudtam, mi volt a kérdés. Aztán behívtak minket. Kézimunkáztunk a következő órán, és az egyik felsőbb éves lány olvasott fel nekünk. Azt mondták színésznőnek készül, és gyakorolnia kell. Egy Racine-dráma volt, és nem nagyon figyeltem. Kezemet és agyamat lekötötte az ismeretlen tevékenység, bár a végére így is csak egy nagy gubanc lett a hímzésemből. Lassan eltelt a délelőtt, és átmentünk az ebédlőbe. Hosszú asztalok mentén, kényelmetlen ormótlan székek sorakoztak, az ebédlő falán híres képek reprodukciói lógtak. Nem volt túl szívderítő. Az asztal végén kaptam helyet. Egyik oldalamon az asztal vége volt, a másikon egy barna hajú lány, akit láthatóan nem érdekeltem, mély beszélgetésbe merült a másik oldalán ülő lánnyal, és rám sem nézett. Velem szemben volt egy üres hely. Majd behozták az ebédet. Egyszerű főzelék volt, tojással. nem túl ízletes. Magányosan telt a nap. Délután volt még irodalom, ami tetszett. Verseket olvastunk. Aztán kaptunk egy kis szabadidőt. Egyedül voltam. Magányosan bolyongtam az épületben, és próbáltam elképzelni, hogy mit csinálhatnak otthon a többiek. Örültem, hogy idejöhettem, de hiányzik mindenki. A Mami, a Papa, Adeline néni, még Cyntia is.

*

Nos, úgy döntöttem, hogy most egy darabig ilyen napló-szerű lesz a folytatás. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Nita

1000 látogató!!!!

Sziasztok!
Mivel ma a blog elérte az ezer látogatót, egy kis meglepetéssel szeretném növelni az olvasási kedveteket. Mivel még nem találtam ki semmi extra ajándékot, ezért kaptok egy új fejezetet A világ amiért kűzdünk-ből.
A következő "kerek" számig kitalálok valami kreatívabbat.
Köszönöm, hogy olvastok!
Nita

Elfelejtett emlékeim - 10. fejezet

Az iskola

Reggel korán ébredtem, még éppen csak pirkadt. Arra gondoltam, elkezdhetném írni a naplómat. Elővettem, és kinyitottam, kerestem egy tollat is. Közben, hálóingben az asztalomhoz húzódtam, lekuporodtam a székre, és felhúztam a lábaimat, hogy ne fázzanak. s gondolkodtam, hogyan is kezdjem el. Egyáltalán mit írjak bele?
Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mert csak sokára vettem észre, hogy Adeline néni a szobámba lépett. Meglepődhetett, hogy ébren talál, de nem firtatta.
- A Papa kért, hogy mondjam meg neked, miután megreggeliztél, vár a dolgozószobájában. Beszélni szeretne veled.
- Jó, már én is beszélni szerettem volna vele. Megemlítem neki az iskolát.
Gyorsan felöltöztem. Kedvenc szoknyámat húztam fel, a piros kockásat. Hirtelen kétség furakodott a gondolataimba.
- Adeline néni! Ugye, most még nem kell fűzőt viselnem? Nem a legkényelmesebb ruhadarab.
- Jaj, dehogy, kincsem!- nevetett a néni – tegnap bálban voltunk, oda szükséges a megfelelő öltözet, itthon, hacsak nem estély van, nyugodtam maradhatsz a szokott alsóneműdben. Nekünk még ugyanaz a tizenhárom éves kislány vagy, aki eddig is voltál. Nem szeretnénk koravén dámát faragni belőled.
- Most nagyon megnyugtattál, nénikém. – nevettem vele együtt.
Ezután gyorsan megettem a zabkásámat, és az izgalomtól kipirult arccal kopogtattam a Papa ajtaján.
- Gyere be. Alice.
- Jó reggelt, Papa. A néni küldött, és jöttem volna én is, mivel beszélni szeretnék veled.
- És miről szeretnél velem beszélni, kislányom?
- A jövőmről, Papa.
- Nagyszerű, hiszen én is pont erre gondoltam. Mivel már elég nagy vagy, ha te is szeretnéd, örülnék, ha valamilyen iskolát keresnénk neked. Jó dolog, ha az ember meg tud állni a lábán. Megtanulnál varrni, főzni, ha kedved van, tanulhatsz nyelveket, zenét. Esetleg irodalmat. A tudományokat meg, kérlek kicsi Alice, hagyd meg a férfiaknak.
- Ez egy nagyon jó ötlet, nagyon szívesen mennék iskolába. Talán a sok tanulás közben még barátokra is szert tehetnék.
- Akkor ezt megbeszéltük. Körülnézek a környéken, és megkérdezek pár embert, hogy melyik környékbeli iskolát ajánlják. Arra gondoltam, talán nem lenne rossz ötlet a bentlakásos iskola, ugyanis jó lenne, ha egy kicsit elszakadnál a családtól, és önállósodnál. Mit szólsz ehhez a megoldáshoz?
- Papa, ha te ezt jónak látod, én elfogadom. Nehéz lesz beilleszkedni, de majd megoldom.
- Ez a beszéd. Ma este megbeszélem a Mamával is, és amint találok valami iskolát, szólok.
A Mami örömmel fogadta a Papa ötletét, és nem telt bele két hétbe a Papa talált is egy megfelelőnek tűnő iskolát. Persze beleegyeztem, és október elején már egy idegen helyen, idegen emberek között találtam magam. Úgy gondoltam eljött az ideje a naplóírásnak.

Elfejetett emlékeim - 9. fejezet

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó szórakozást hozzá!
Üdv.: Nita


Két születésnap

Cyntia, mint megtudtam szeptember 6-án született, egy héttel a születésnapom előtt. Hatalmas ünnep volt, nagy torta, sok vendég. Nem irigyeltem Cyntiát, hiszen az én születésnapom pont a bál napján volt. Cyntia már egyedül szaladgált a szobákban, és ha megbillent mégis, hangosan sivalkodott. Ha egy szobába voltunk még mindig kérlelhetetlenül nézett rám hideg, kék szemeivel.

A születésnapjára készítettem neki egy kis ajándékot. Szerettem apró ajándékokkal kedveskedni a szeretteimnek. Így most Cyntiának varrtam egy kis kockás, narancsszínű elefántot. Igazán szép kis elefánt volt, elégedett voltam magammal. De éjjel újra álmodtam, és láttam, ahogy a kis elefántnak Cyntia apró ujjaival leszedi mindkét gombszemét. Sajnáltam, de azért odaadtam neki az ajándékát. Nem mosolygott, amikor megkapta, csak mélyen nézett a szemembe. Mindegy a szándék megvolt, bíztattam magam.

Mami és Papa, meg Adeline néni is elhalmozták öleléssel, meg ajándékokkal, és Cyntia boldog volt, és örült. És én örültem, mert mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, és mindezek ellenére nagyon szeretem a húgomat. Igaza volt a néninek, a testvérek közötti szeretet természetes.

A születésnapjaink közti idő nagyon gyorsan elszalad. Nénikémmel ruhákat próbáltunk, a bálba is ő és Papa fognak kísérni, meg Felix, akivel végülis táncolni fogok. Nem táncolt rosszul, egyszer sem lépett a lábamra, ám neki se tudtam a szemébe nézni. Féltem tőle.

Végre elérkezett a nagy nap. Adeline néni ébresztett.
- Jó reggelt, kincsem! Ma van a nagy nap! Estére már ifjú hölgy leszel, akiért versenyeznek majd a lovagok!
- Jaj, nénikém, ne mondj ilyet, inkább azt, hogy csinos leszek, elegáns, és szórakoztató!
- Mi az kicsikém, már megint rosszat álmodtál?
- Egyre közelebbinek, és valóságosnak látom azt a zord házat. Igazából egy kicsit talán vágyom is már oda, hiszen a Mami már régóta rám se néz!
- Ne aggódj, galambom, ez másképp lesz most már, hiszen felnősz! Maminak meg itt marad Cyntia.
- Arra gondoltam nénikém, hogy szeretnék elmenni egy iskolába. Kicsit messzebb, ahol emberek között kell lennem, és tanítanak szépre, jóra, illemre. Talán az álmaim is elmúlnának.
- Kincsem, ugye tudod, hogy nagyon szeretünk, és senki sem szeretné, ha elmennél. Viszont szerintem egy kis levegőváltozás jót tenne, és legalább szereznél barátokat is. Nagyon fontosak a te korodban a barátságok! Szerintem holnap, amikor a Papa is ráér, menj, és beszéld meg vele.

A nap lassan, és unalmasan telt, délután a néni lázas izgatottságban adta rám a zöld-arany ruhacsodát. Nagyon tetszett. Csodálatosan egyszerű volt, a színei tették az alkalomhoz illőnek. Hosszú, bővülő ujja a régmúlt korok divatját idézte, a földig érő szoknya mellőzte a függönyimitációt, amiért borzasztó hálás voltam. Mami estélyein is mindig rángatott az elfojtott nevetés, mikor a szalon ablakait is betakaró, függöny-szerű ruhákban pompáztak a hölgyek. A néni óvatosan adta rám előbb a fűzőmet, amit nem is kellett annyira megszorítani, hiszen vékony voltam, akár a nádszál. Én szívesen mellőztem volna ezt, de azt mondták, muszáj, különben illetlennek fognak tartani. Arra húzta a ruhámat. Hosszú hajamat gyengéden megfésülte, majd laza kontyba tűzte. Ekkor már rám is átragadt az izgatottsága. Kíváncsian bámultam önmagam a tükörben. Felnőttem. Fűzőt hordok, mint a felnőtt hölgyek, kontyba tűzik a hajam, ahogy csak a dámáknak szokás. És ha a vágyaim beteljesülnek, iskolába is mehetek. Mégiscsak szép a születésnap!

A bálban gyorsan szaladt az idő, a táncrendem hamar betelt. Jól táncoltam, így az ifjak közül szinte mindenki felkért, de soha egyik se kezdett beszélni hozzám. Este a nénikém nyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ha lesznek barátnőim, akkor társaságba is fogok járni, megtanulom a szívélyes beszélgetések művészetét, és biztosan lesz valaki, akinek én leszek a szeme fénye.

Ezen az éjjel megint álmodtam. Egy meseszép fiút láttam, aki mézszínű hajjal állt egy mező közepén, és érdeklődve méregetett a –Jó ég!- mélyvörös szemeivel. Riadtan ébredtem. Homályos álmomnak egyelőre semmi értelme nem volt, így a már annyiszor begyakorolt módon elmém egy zárt zugába zsúfoltam a képet, és ismét elaludtam.

Elfelejtett emlékeim - 8. fejezet

Megint egy új fejezet, remélem tetszeni fog.
Nita


Az idő

A napok gyorsan szaladtak, a Mami még mindig haragudott rám, pedig Cyntia élt, és nem történt semmi baja! Én pedig egyre szomorúbb lettem, és egyre kevesebbet voltam a többiekkel. Egyre több álomlátásom volt. Már nem tudtam mire vélni. Most már nem láttam a bátyámat, de rövid időn belül az összes ilyen álomlátásom bekövetkezett. Nagyon féltem.
Például, hogy ki mikor fog meglátogatni, milyen idő lesz másnap. Apróságok, mégis megkeserítették az életem. Lassan azon kaptam magam, hogy leesett a hó, majd elolvadt, és ment tovább minden a legnagyobb rendben. Számomra mintha nem lett volna értelme az időnek. Gondolkoztam, hogy mikor kezdjem el írni a naplómat, de egyelőre semmi jóról nem tudtam volna beszámolni, így halogattam.
Egy nap, nyár vége felé lehetett a szalonban gubbasztottam egy verseskötettel. Szerettem a rímek dallamosságát, a ritmus zakatolását, igaz, hogy a szöveget sok helyen nem értettem, de a csengő-bongó skandálástól ez nem vont el. Amikor egyedül olvastam, sokszor hangosan mondtam a verseket, mintha énekelnék.
Csendben olvasgattam, Cyntia Adeline nénivel volt. Egyszer csak csatlakoztak hozzám. A születésnapom óta nem mertem Cyntia közelébe menni. Ha megpróbáltam, mindig olyan érzésem támadt, mintha vádolna a szemeivel. Olvastam tovább, nem zavartattam magam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki megkapaszkodik a szoknyámba, és rántja maga felé. Odanéztem, és csodálattal telt meg a szemem. Cyntia az én szoknyámba kapaszkodott, és most állt fel először. Adeline néni összecsapta kezeit, és meg karjaimba kaptam a kishúgom. Megpusziltam az arcát, erre elkezdett sivalkodni. Ekkor befutott Mami, és Adeline néni minden ellenkezésére ellenére a szobámba zavart.
Már egy ideje nem értettem a Mami viselkedését, de megszoktam, hogy engem mellőz, és nem foglalkoztam vele. Ott volt nekem az én drága Adeline nénikém.
Papa néha hazajött, mostanában nagyon elfoglalt volt, sokat időzött távol. Olyankor mindig nagyon sok időt töltött velem. Szerette, ha elmesélem az élményeimet, bár mostanában nem sok jóról számolhattam be neki. Néha elvitt lovagolni, vagy kirándulni. Ezek voltak életem fénypontjai.
A látomásaimat megtanultam kezelni. Legalábbis annyira, hogy a családom nem aggódott értem különösebben. Papa, mivel ritkán látott megjegyezte, hogy soványabb, komolyabb, szomorúbb vagyok, mint általában.
Lassan közeledett a tizenharmadik születésnapom. És ezzel együtt Cyntia születésnapja is. Egyiket se vártam túl nagy izgalommal. Engem idén akartak bevezetni a társaságba, amitől kifejezetten idegenkedtem. Nekem Romeo az ideálom, nincs szükségem más gavallérokra! A bemutatást szokás szerint egy bál közben ejtették meg. Ezért tánciskolába kellett járnom. Minden szombat délutánom erre pazarolódott el, ahelyett, hogy olvashattam, tanulhattam volna. Bár szerettem öltözködni, szerettem, ha a Papa megjegyezte, mennyire gyönyörű, az ő kicsi Alice-e, azonban a bállal járó felhajtás, és a megfelelő kapcsolatok kialakítása nem volt ínyemre.
A tánciskolában az egyedüli jó az volt, hogy Adeline néni volt a gardedame-om, így az út, amit gyakran sétálva tettünk meg nagyon kellemesen telt. Ezért megérte elmennem. A fiúk, akikkel táncoltam, és akikért a legtöbb lány úgy odavolt, engem nem érdekeltek. Ezt ki is fejtettem Adeline néninek egyik délután hazafelé.
- Alice, olyan kecses vagy, olyan szépen táncolsz, miért nem nézel rá egyik fiúra se?
- Adeline néni! Tudod, hogy borzasztóan szeretek táncolni, és emiatt szeretnem kellene tánciskolába járni, de ezek a fiúk olyan esetlenek! Nem egyszer összetapossák a lábam, és folyton csúnya tréfákon jár az eszük. Nem is lehet velük beszélni. Táncolni meg pláne. Ezért nem szeretem, nem is tudok egyiknek se a szemébe nézni. Mikor a Madame erre kér bennünket, én mindig vagy a szemöldöküket, vagy az orrukat kezdem nézni, és mosolygok, mert ez nagyon mókás.
- Alice, Alice, hogy fogsz így férjhez menni?
- Én nem szeretnék férjhez menni, amíg meg nem találom az én Romeómat!- nyögtem ki nagy nehezen.
- De drágaságom! Az csak mese!
- De én láttam őt! Álmodtam róla! Csak még nem ismerem! De meg fogom ismerni!- tört ki belőlem a kétségbeesés.
- De Alice, azt hittem az álmaidnak vége, már nem is meséltél erről soha!
- Miért meséltem volna drága néni! Hiszen mindig úgy megijedsz, még ha a másnapi időjárást látom is. Különben is, mióta Cyntiát elejtettem, nem örülök ezeknek az álmoknak.

Prológus kicsit másképp

Néhány előzetes gondolat, mielőtt felkerül az első rész. Egyfajta prológus...

Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de boldog voltam és csak nevettem rajtatok, akik nagyok akartatok lenni.

Tudom, hogy céljainkért meg kell dolgozni. Nem úgy van, mint a filmekben, ahol inspiráló zenét tesznek alá, míg a főhős el nem éri a célját. A valóságban mindenért meg kell kűzdeni.

Egy történet születése, vagy kettőé?

Egy kis lelkizés...

Mostanában megint elkapott a "dili". Néha elég csak egy kósza ötlet, néha csak félálomban bevillan egy illat, egy szín, és álmodom egyet. Néha ülök a villamoson, és mesélek magamnak, hogy ne unjam halálra magam azalatt a háromnegyed óra alatt, míg a suliba érek. Aztán egyszer csak sok kicsi képből, egy-egy mesedélutánból összeáll az egész.

Az Elfelejtett emlékeim (Alice-sztori), amit most olvashattok, két napig nem hagyott aludni. Egyszerűen nem akartam írni még egy fic-et. Olvasgattam, de úgy gondoltam, hogy felesleges még egy... Aztán nem tudtam aludni. Egész éjjel motoszkált bennem a történet. Minden egyre jobban körvonalazódott. Reggel hulla voltam. Emlékszem, a suliban szinte semmit se tudtam normálisan csinálni. Egy dallamot se tudtam rendesen leírni, összhangon majdnem elaludtam, a kamara meg egyszerűen borzalmas volt. Későn is volt, nem tudtam koncentrálni, folyton kiestem a ritmusból, elvétettem a hangokat, elfelejtettem az előjegyzést... Szóval használhatatlan voltam.

Este még mindig ellenálltam. Így még egy álmatlan éjszaka... Csak forgolódtam. Amint süllyedtem volna, és igyekeztem átlépni az álmok birodalmába, mindig eszembe ötlött egy apró mozzanat, amivel még jobb lehetne a mesém. Megint alig aludtam. Reggel korán ébredtem. Már untam a kialvatlanságot, és tudtam, ha ez így megy tovább,egy hét múlva a felmosórongy is különb lesz nálam. Vesztenivalóm nem volt, így megszületett az első két-három fejezet. Utána egy kicsit lehiggadtam.

Napokig nem volt semmi, ami megfogott volna, nem is írtam. Aztán megint bevillant pár dolog, és újabb fejezetek lettek készen. Aztán csak azt vettem észre, hogy készen volt majdnem 10 fejezet. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy valaki tapasztaltabbnak megmutatom. Így találtam rá Drusilla blogjára. Kicsit meglepődtem a Tartozni valakihez c. írásán. És elküldtem neki a kész fejezeteket. Elolvasta, megköszönte a bizalmat, bíztatott.

Eszembe se jutott, hogy blogot nyissak. Taszítom a technikát, ezért úgy gondoltam, úgy se menne. Aztán a karácsonyt megelőző puccos időkben, elkezdtem depizni. Annyira mélyre kerültem, hogy a végére teljesen legyengültem, és fel se bírtam kelni. A házidoki pszichonénihez utalt. Jól kijöttünk, és egy hónap alatt rendbetett. Egyszer csak szóba került, hogy rengeteget mesélek magamnak, amikor unatkozom. Megkérdezte, hogy írok-e. Mondtam, hogy igen. És ezzel be is fejeztük ezt a témát. És akkor azt éreztem, hogy szeretném, ha olvasnák mások is a történetet. Elküldtem pár barátomnak, de utána égett a képem. Szégyelltem, hogy tudják, hogy én írtam, és hogy kinevetnek, hogy közel húsz évesen ilyenek foglalkoztatnak, mikor lenne jobb dolgom, mint például a lakásom fenntartása. (folyton elfelejtem bejelenteni a különböző óraállásokat, és a lakótársaim se segítenek túlzottan a dátum betartásában, bár már egyre jobban belejövünk;)) Szóval hiányzott az anonimitás. Ahogy, amikor olvasol egy regényt, nem tudod -jobb esetben- hogy ki írta, és milyen, amikor hárpia, amikor jókedvű, mi a kedvenc étele, stb... Szóval úgy határoztam, hogy felteszem a netre. Ott mások is el tudják olvasni, ha akarják, és talán valaki megmondja, hogy hagyd már abba, te hülye, vagy azt, hogy tetszik, jó, amit csinálsz.

És akkor egyszer csak egy pszichonénis kezelés előtt elkezdtem megcsinálni a blogomat. Persze, nem tudtam befejezni, mert különben lekéstem volna a buszt, de később befejeztem, és azóta itt vagyok.

Nos, születőben van egy új történet. Hat fejezet készen van. Egy kicsit más. Nem folytatás, vagy ilyenek. Egyszerűen a Twilight világában, egy saját ötlet kibontása.

Az elején a Denali-család játszik fontos szerepet, majd képbe kerül a Cullen-család, majd a Volturi.

Amúgy egy 19 éves lányról szól. Mindenkit viszontlátunk a könyvekből. (Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen Angela, Mike meg a halandókra még nem gondoltam, de ki tudja?) Viszont egy két dolgok tisztázni szeretnék.

1. Bella ember, Edwarddal járnak, de még James nem jön képbe.

2. Tanya nem szerelmes Edwardba.

3. Néhány tehetségtelennek hitt vámpír tehetségén ne lepődjetek meg!

4. A vérfalkas-falka, mint az Eclipse elején: Sam, Paul, Jared, Embry, Jake, Quil, Seth, Leah.

5. A Denalik most nem Denaliban laknak éppen, hanem Eleazar tanításra adta a fejét, és filozófiával meg történelemmel fárasztja a magyarok kíváncsibbjait. Egyfajta választható, egyetemhez és főiskolához nem tartozó képzés, ahol az érdeklődők többet tudhatnak meg a világ dolgairól. Pályázat alapján, ösztöndíjjal tanulhatnak ott mindenféle népek. ( Ilyenről még nem hallottam, úgy találtam ki, de ha valaki tud ilyet szóljon :D )

6. Több most nem jut eszembe, ha valami nem világos, majd kérdeztek.

Szóval talán holnap elkezdem feltölteni azokat a részeket, amik elkészültek. (Szerintem ennek a frissítése hétfő, és péntek lesz, hogy a későbbiekben legyen időm összerakni az új fejezeteket, mind ebből, mind az Alice-esből.)

Majd írjatok, hogy milyen, hogy tetszik, van-e valami jó ötletetek, hogy olyan írjak már, ami biztosan tetszik nektek. Ugyan a történet váza majdnem teljesen kész a fejemben, de szívesen veszem sz ötleteket, mindig is szerettem montázsolni. :)

Amúgy nem tervezem, hogy bármelyik Meyer-szereplőt megölöm, és a helyére illesztem a hősöm, még nem tudom, hogyan lesz a végén Happy end, de az még messze lesz.

Ja, és még valami. Tőlem ne várjatok tragikus történetet, mert az nem az én asztalom. Egyrészt, amikor írok, teljesen abban a világban élek, ami kissé beteges, tudom. Ezért nem bántom a lelkem a fantáziámmal. Másrészt eléggé romantikus alkat vagyok, így meghazudtolnám magam, ha nem boldog Disney-véget érne a történetem. (Itt megjegyezném, hogy kiakadtatok Alice anyukájának a viselkedésén, de ezt a részt többször átírtam, mert nem tudtam eléggé rosszat véghez vinni a kicsi Alice-szel, hogy az anyukájának ez legyen a reakciója...hogy erre miért volt szükség? Azt még nem árulom el, majd rájöttök.:))

Azt hiszem mára ennyit. Most folytatom a történetet.

Minden olvasómnak egy virtuális ölelés:

Nita

Elfelejtett emlékeim - 7. fejezet

Sziasztok!
Íme egy új fejezet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Nita


A születésnap

Másnap kipihentem ébredtem. Nem emlékeztem az álmomra. Idegesítő volt, mivel tudtam, hogy álmodtam, és megint olyan félelmetest, de nem emlékszem. Hiába töröm a fejem. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót.
- Boldog tizenkettedik születésnapot, kicsi Alice! – kiáltott Adeline néni.
- Jó reggelt, nénikém! Köszönöm! – kipattantam az ágyból, és a karjaiba futottam.
- Jól aludtál, kedveském? Mit csináljunk ma? És mi legyen az ebéd?
- Jól aludtam, köszönöm. Ebédre nincs különösebb kívánságom. – mosolyogtam. Ma szeretnék a húgommal lenni.
- Rendben, drágám. Akkor felöltöztetlek, megfésüllek, kapsz reggelit, és mehetsz azonnal Cyntiához.
- Köszönöm Adeline néni, te vagy a legjobb nagynéni a világon! – harsogtam, és ismételten a nyakába ugrottam.
Amint lehetett bementem a húgom szobájába. Csendben aludt, én meg néztem. Adeline néni meséjéből emlékeztem, hogy mennyire szép egy ilyen kicsi baba. Cyntia tényleg gyönyörű volt, és a tökéletes ellentétem. Neki nem volt pajkos orrocskája, nem nézett ki úgy, mint egy kis manó, de a maga módján csodálatos volt.
Hirtelen felébredt, és rám meredt azokkal a hatalmas kék szemecskéivel. Tudtam, hogy beszélni nem tud, ahhoz ő még túl kicsi. Csak nézett és nézett, de a szemei hidegek voltak, olyan idegenek.
Nem baj, húgocskám, gondoltam. Majd szeretni fogsz, hiszen a testvéred vagyok, és a testvérek szeretik egymást. Adeline néni is megmondta.
Ekkor a kicsi felsírt. Megsimogattam az arcocskáját, de nem hagyta abba.
- Mami! – kiáltottam. Gyere gyorsan.
De a Mami nem jött. Talán nem hallja, hogy sír? Lehet, hogy meg kellene etetni. Hirtelen eszembe jutott valami. Talán a karomban megnyugszik, talán abbahagyja a sírást. Fogtam magam, és szépen alácsúsztattam a kezem. Megemeltem. Nem volt nehéz. Felegyenesedtem, és a karomba húztam. Kezdett nehéz lenni, de nem akartam letenni, már épp abbahagyta a sírást. A szoba túlsó végén ott volt a karosszék. Oda kellene sétálnom vele, ha leülhetnék, biztos nem fáradna el a karom. Odasétáltam. A végén már nagyon nehéznek éreztem. majdnem elejtettem a babát. Ekkor lépett be Mami.
- Mit csinálsz, Alice? Megőrültél? – rivallt rám. Hogy jut eszedbe ilyesmi? Majdnem elejtetted!
Erre kivette a kezemből Cyntiát.
- De Mami. – kezdtem ellenkezni.
- Semmi de! Egyedül nem jöhetsz be ebbe a szobába! Ő még nagyon kicsi! Könnyen baja eshet.
- Baja eshet? Tőlem? De vigyázok rá!
- Nem baj Alice, ide akkor se jöhetsz be!
- De Mami, én csak játszani szeretnék vele!
- Mary Alice Brandon! Ne ellenkezz velem!
A szemei villámokat szórtak. Jobbnak láttam kimenni. A Mami mérges rám. Mégsem szeret úgy, mint régen.
Lesétáltam a szalonba, és leültem a zongorához. De nem játszottam, hanem csak ráborultam, és zokogtam. Szerencsére senki nem talált rám. A hallból a Mami hangját hallottam.
- Adeline, ne engedd Alice-t Cyntia közelébe! Reggel, mikor bementem a kicsihez, Alice kezében volt, és majdnem elejtette. Még most is kerülget a frász, hogy mi lett volna, ha két perccel később érek be. Biztosan elejtette volna. Haszontalan egy gyermek! Most kimegyek. Szükségem van egy kis magányra, ne zavarjatok.
Lépteket hallottam, majd Adeline néni ült le mellém a zongorapadra.
- Mi a baj, kicsi Alice?
- A Mami nem szeret engem! Nem hagyta, hogy megmagyarázzam, hogy miért vettem fel Cyntiát, és nagyon leszidott.
- Ne butáskodj, Alice. A Mami nagyon szeret téged, de Cyntia még olyan kicsi! Őt meg nagyon félti.
- De én szeretnék vele lenni!
- Rendben, kicsi Alice! Feljöhetsz velem hozzá, és amíg kötök, a kezedben lehet. A Mami nem lesz mérges, mert ott leszek én is, és vigyázok rátok. Gyere, drágám!
Ezzel felmentünk Cyntia szobájába. Most éppen ébren volt, és nézelődött. A néni óvatosan felemelte, én pedig leültem a karosszékbe, és a karomba tette óvatosan. A másik széket odahúzta mellénk. Sokáig ültünk így. Cyntia elaludt, majd én is, mert nem emlékszem mi történt. Vagyis igen, de azt biztosan álmodtam. Mert az álmomban, mint ma is szeptember 13-a volt. Születésnapot ünnepeltünk, de nem az enyémet. Valaki másnak volt a születésnapja. Valakinek, aki fontos volt a bátyámnak. Hirtelen felültem. Bátyám? Nekem nincs is bátyám!
- Alice, mit csinálsz?- sikoltott a néném. Cyntia leesik!
És tényleg! A kicsi kicsúszott a karomból, és hiába kaptam utána, leesett a földre. Hangos sírásra fakadt. Erre berohant Mami.
- Hát itt meg mi folyik! Jó Ég! Cyntia! Alice, mit tettél?
- Mami, ne haragudj!- sírtam én is.
- Még hogy ne haragudjak! Majdnem megölted a testvéred! Irány a szobádba, és ne kerülj a szemem elé!
Sírva rohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Tényleg veszélyesek ezek a látomások! Egész nap az ágyamon feküdtem. Nem jött senki, hogy megvigasztaljon. Tényleg nagyon rossz lehetek, ha eddig itt hagytak egyedül!
Már teljesen besötétedett, amikor a néném jött be hozzám. Egy szelet süteményt hozott, meg egy pohár tejet.
- Kincsem, annyira sajnálom! Az én hibám volt. nem akartam, hogy szomorú legyél a születésnapodon. Meg tudsz bocsátani nekem?
- Adeline néni! Miket beszélsz! Hiszen én ejtettem el Cyntiát! És a Mami most utál!
- Dehogy kicsikém! Csak nagyon megijedt! Szeret téged!
- De elfelejtette a születésnapomat!
- Nem édesem, csak ma nagyon elfoglalt volt! Meg különben is lehet, hogy még bejön hozzád! Amúgy elmondod mi történt? Miért ejtetted le Cyntiát?
- Adeline néni! Én félek neked elmondani!
- Na de, kedvesem! Én sose bántottalak! És nem is foglak. Ne félj nekem elmondani semmit!
- De nem akarom, hogy megijedj!
- Ha odaadom az ajándékodat, elmondod?
- Na, jó, rendben. – mosolyodtam el.
- Akkor boldog születésnapot Alice!- És egy kis csomagot húzott elő a kötényéből. Kibontottam, és egy füzetet találtam benne, de olyan gyönyörűt, mint még sosem. – Ez egy napló, kedvesem. Ebbe beleírhatod minden titkod, álmod, vágyad. Meghallgat, és nem válaszol.
- Köszönöm Adeline néni! Ez meseszép! Akkor elmesélem, mit álmodtam. Ugyanis a karosszékben elaludhattam. Azt álmodtam, hogy nagyon sokkal később szintén szeptember 13-a van, de most nem az én születésnapomat ünnepeljük, hanem egy lányét, aki a bátyámnak nagyon sokat jelent. És ez nem tudom mit jelent! Nekem nincs bátyám Adeline néni! Én annyira megijedtem!
- Elhiszem, drágám! Most én is megijedtem! Olyan sokat álmodsz!
- És mind olyan valóságosak!- szepegtem.
- Semmi baj, kicsim. Majd elmúlik.
Bólintottam, és hálásan kortyolgattam a meleg tejet, amit a néni hozott nekem. elmajszoltam a süteményt, majd lefeküdtem aludni.
- Adeline néni! Köszönöm a naplót! Majd elkezdem írni.
- Jó éjt, édes Alice! Aludj jól!
- Jó éjt Adeline néni!

Elfelejtett emlékeim - 6. fejezet

Megérkezett az új fejezet! Jó olvasást!
Nita

A kis jövevény

A nap hátralevő része hamar elszaladt. Délután zongoráztunk, és Adeline néninek daloltam. Nagyon boldog voltam, hiszen láttam rajta, mennyire tetszik neki az énekem. Este korán lefeküdtem, teljesen magamtól, a néni el volt hűlve, de annyira vágytam már Mami és a kishúgom, no meg a Papa után, hogy úgy gondoltam minél hamarabb elalszom, annál hamarabb lesz reggel. Nem tudtam aludni az izgatottságtól. Csak feküdtem a sötét szobában, várva az álmokat, de csak nem jöttek. Hirtelen elmúlt az a nagy várakozás, ami eltöltött. Eszembe jutott a félelmem, ami az első este óta kínzott. Mi van, ha a Mami mégsem szeret? Mi van, ha mégis elvisznek arra a rideg helyre, ahol félni fogok, és egyedül leszek? Mindehhez társult egy nagyon rossz előérzet. Valami görcsös félelem a holnaptól. Nem akartam, hogy holnap legyen. Persze, nagyon kíváncsi voltam a húgocskámra, de féltem tőle.
Nagy nehezen álomba kínlódtam magam. Furcsa álmaim voltam. Mindegyikben féltem, fáztam, vagy egyedül voltam. Az egyikben egy hideg sötét temetőben álltunk, mindenki kivéve a nénikém. Temetés volt. Azelőtt sose láttam ilyet, de azonnal felismertem, és megláttam nénikém nevét a sírkövön: „Adeline Stuart” élt 37 évet. Álmomban ért a felismerés, a nénikém most 35 éves! Ha a valóságot látom, két év múlva halott lesz? Erre a gondolatra sírni kezdtem. Arra eszméltem, hogy könnyek csorognak az arcomon, és végre hajnalodik. Örültem a gyenge nappali fénynek, elég volt, hogy elűzze az árnyakat, de ahhoz kevés volt, hogy biztonságban érezzem magam. Felkeltem. Hálóingben, mezítláb elbotorkáltam a néni szobájáig. Benyitottam. Egyenletesen szuszogott, mintha aludna. És aludt is. Megsimogattam, és bebújtam mellé az ágyba.
Reggel, csak annyit kérdezett, hogy rosszat álmodtam-e, én erre nyugodt szívvel válaszolhattam igent.
Reggeli után megérkeztek. Alig bírtam magammal, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy újra láthatom a Mamit, meg Papát, és láthatom a húgocskámat.
- Mami! Végre! Alig vártam, hogy haza gyertek!
- Szervusz, Alice! Nekem is hiányoztál!
- Láthatnám a kishúgom?
- Persze, kicsim! De várj, honnan tudod, hogy kislány?
- Mami, folyamatosan vele álmodtam, mióta elmentetek! És mindig is egy kislányra vágytam, akit tanítgathatok! Olyan nagyon boldog vagyok! De hadd lássam már! – követeltem.
- Rendben, gyere, ülj ide a fotelba, és a karodra teszem! Jó lesz úgy?
- Nagyon jó, Mami!
Közben Papa is bejött, s mosolyogva nézett hármunkat, hogy mit csinálunk. Közben eszembe jutott a kérdés, az, amit feltétlenül meg kellett tudnom a Mamitól. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem.
- Mami, szeretsz te engem?
- Kicsikém, hogy jutnak eszedbe ilyen butaságok? Persze, hogy szeretlek! Attól, hogy van egy kishúgod, te ugyanúgy az én kicsi Alicem maradsz!
- És ugye mindig szeretni fogsz?
- Mindig, mindig! De miért kérdezed? Mi történt, kedvesem? Bántott valaki? Valami rosszat tettél?
- Nem, Mami, csak álmodtam valamit!
- És nem akarod elmondani? Hátha tudunk a Papával segíteni ezen.
- Nem, Mami! Csak azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges, hogy az ember lássa a jövőt?
- Nem, kicsikém. Túl sokat foglalkozol az álmaiddal. De ne aggódj, most már itthon vagyunk, és majd vigyázol sokat a húgocskádra.
Ez volt a végszó. A húgom a karjaimban el kezdett sírni. Mami elvette tőlem, és nyugtatgatta. Kivette a nagy pólyából, és most láttam először. Gyönyörű, szőke haja volt, mint a Papának, de göndör, mint a Maminak. Nagy kék szemeivel vizsgálgatta a világot. Na, tessék, ezt is a Papától örökölte.
- Nem is hasonlít rám!- méltatlankodtam.
- De szívecském, nem kell minden testvérnek hasonlítania. Te is gyönyörű vagy, meg ő is!- mondta Papa. De azt hiszem elérkezett a lefekvés ideje. A kicsi szobája a tied mellett lesz, ma már ott fog aludni. Jó éjt, Alice!
- Jó éjt, Papa, jó éjt Mami, jó éjt, kishúgom!
- Várj Alice! A kishúgodat Cyntiának hívják! Tetszik?
- Cyntia Brandon. Szép neve van.
Ezzel kisétáltam a szobából, és felmentem a szobámba.

Elfelejtett emlékeim - 5. fejezet

Sziasztok!
Unatkoztam, így gondoltam hamarabb kaptok friss olvasnivalót. Különben is elég szeszélyes vagyok, és nem a rendszeresség híve, de nagyon próbálkozom, hogy ezen a blogon megszokjam...

Adeline

- Amikor nyolc éves voltam – kezdte a néni – nekem nem mondták meg, hogy kistestvérem lesz. Csak az édesanyámon vettem észre, hogy más. Hogy sokszor mérges, gyakran szomorú, és nem figyelt annyira rám. Igaz, korábban is a kedvenc pajtásommal töltöttem az összes időmet, amikor nem a szigorú kisasszony tanítgatott írni, olvasni meg számolni.
- A pajtásom a lovász fia volt, Tomnak hívták. Nagyon fura gyerek volt. De kedveltem. nagyokat lehetett szaladgálni vele, mindig kitalált valami jó játékot. Igazán szerettük egymást. Ez abban mutatkozott meg, hogy ha bajba jutottam, mert elkéstem az ebédről, mindig kitalált valamit, hogy ne essen bántódásom. Hű, de sok pofont elviselt miattam!
- Pofont?- kérdeztem megütközve. Lassan tizenkét éves leszek, de soha egy ujjal se ért hozzám senki. Néha megszidtak, ha nem értem be a házba időben, vagy összekoszoltam a ruhám, vagy nem ettem meg az ebédet, de ez csak szelíd dorgálást jelentett.
- Igen, kicsikém! Amikor gyerek voltam, a szüleimnek még természetes volt, hogyha valami rosszat tettünk, akkor azt pofonnal orvosolták. De nem ez most a lényeg. Hanem, hogy Tom mindig megvédett. Én meg, megosztottam vele mindenemet, ami volt. Nagyokat játszottunk, persze, ha kapott a kisasszonytól egy pofont, mert a kisasszony szerint illetlen volt velem, amint tudtam, mentem vigasztalni. De sosem sírt. Mindig hősiesen kiállta értem az ütéseket. Drága Tom! Azóta se találkoztam olyan úriemberrel, mint ő. Szóval, olyan volt, mint a testvérem. Én egyáltalán nem vágytam más társaságra, de hát én úrilány voltam, a szüleim nem engedhették, hogy örökösen a kis Tommal, a lovász fiával játszadozzak.
- Így mikor megszületett a kishúgom, - én akkor is Tommal voltam az istállóban, és a kiscsikókat etettük – kirohant a szolgáló, és becibált a konyhába. Ott gyorsan megmosdatott, hogy ne holmi koboldként lépjek be a szobába. Ott apám várt, karjában a kishúgommal, az édesanyáddal. Én nem is tudtam ki ő, és hogy kerül az én apám karjára egy idegen baba. Értetlenül nézhettem rá, ezért ezt mondta: „Adeline! Ő a te kishúgod, mostantól nagyon kell szeretned, mert az anyád nagyon beteg nem tud rá vigyázni. Ígérd meg, hogy jó leszel hozzá. Harriet a neve.”
- A kezembe adta a kis csomagot, ami a húgom volt, és akit szeretnem kellett. Álmosan nézett rám, apró fekete szemeivel, majd ásított egyet, és elaludt a karomban. Nem tudom meddig ültem vele a fotelben, de én is elalhattam, mert hangos sírásra riadtam fel. Ekkor beszaladt egy megtermett asszonyság, és kikapta a kezemből Harrietet. Méltatlankodva néztem rá, hiszen apám rám bízta. Erre megszólalt: „Kisasszonyka! Tudom, hogy nagyon szeretné, ha magánál hagynám a húgocskáját, de meg kell etetnem, különben nem hagyja abba a kiabálást! Itt maradhat, ha kedve tartja és miután jóllakott a kicsi, visszaadom a kezébe. Jó lesz így?” És én ott maradtam. Nem törődtem attól kezdve senkivel, és semmivel, csak a húgommal, no meg a számtannal, mert a kisasszony továbbra is mindennap megkeresett.
- Anyám néhány nap múlva meghalt, apám sírt, és azt mondta nekem, hogy az Édesanya elköltözött az angyalokhoz, de cserébe itt maradt a kishúgom. És elment. nagyon ritkán jött haza, és én minden időmet a húgocskámmal töltöttem. Néztem, ahogy növekszik, tanítottam járni, beszélni, és igyekeztem olyan lenni hozzá, mint ahogy az anyukám élt az emlékeimben.
- De egyedül maradtatok? Anya és apa nélkül? – kíváncsiskodtam meglepetésemben.
- Nem, kedveském! Apám elküldte az egyik nagynénénket, aki nagyon szigorú, és elviselhetetlen teremtés volt. Pokollá tette az életünket. Engem nagyon utált, mert az anyukámra hasonlítottam, de a húgom volt a kedvence, mert ő apánkra ütött. Biztosan azt akarta elérni, hogy meggyűlöljem a testvérem, de nem felejtettem el, amit apám mondott: édesanya helyett ez a kis csöppség maradt itt, a földön.
- Hát ez lenne az én mesém. Nagyon szomorú, de remélem eloszlatta a kétségeidet a testvéred felől. Nézz rá a Mamira, mennyire szeret engem. A testvérek közötti szeretet természetes dolog. Nagyon gonosz szívének kell lennie ahhoz, hogy valaki ne szeresse a testvérét.
- Köszönöm, Nénikém! Már nem félek!
- Gyere, drágaságom, azt hiszem elkészült az ebéd. A kedvencedet készítették. Rebarbara-mártást.

Érettségizőknek, érettségizetteknek, és mindenkinek, akit érdekel!

Könnyesre nevettem magam!
Így arra gondoltam szerzek egy kis örömöt azoknak, akik olvassák az oldalamat!
Sok vidám percet!
Nita

http://erettsegi.com/hirek/a-szobeli-erettsegi-2010/

Elfelejtett emlékeim - 4. fejezet

Itt a következő rész, bocsánat a késésért. Tudom, hogy nagyon-nagyon rövid a fejezet, de szükséges rész a továbbiakban, és a következővel együtt meg túl hosszú lett volna.



A várakozás nehézsége

A napok Mami nélkül lassan, unalmasan, és szomorúan teltek, tele furcsa álmokkal. Rémült voltam még mindig az első éjjelen tapasztalt álmom miatt. Vége volt a nyárnak, beköszöntött az ősz. Most már a szalonablakból csak az egyre gyengülő Napot, és a színes levelek hullását figyelhettem. Nem alhattam a fűben, hiszen Adeline néni ki sem engedett játszani. Pedig mennyire szívesen játszottam volna a lehullott avarban!
Mostanában minden éjjel a kishúgommal álmodtam. Egyik délelőtt, aminek azt hittem, már sosem lesz vége, Adeline nénivel beszélgettünk.
- Mit álmodtál mostanában, kicsi Alice? Alig mesélsz. Rossz kedved van?
- Nagyon hiányzik már a Mami!
- Tudom, kincsem, de van egy jó hírem. Reggel kaptam egy sürgönyt a Papától, és azt írta, hogy holnap reggel érnek haza.
- Tényleg? De jó hír! Nagyon örülök! És láthatom megint a Mamit, a Papát, és a kishúgomat!
- Kishúgodat? Honnan tudod, te gyermek, hogy kislány lesz? Az Ég szerelmére, ezt még én sem tudom!
- De Adeline néni! Miért vagy mérges? Te magad kérdezted az előbb, hogy mit álmodtam!
- Mióta Mami mondta, hogy hoz egy kistestvért, minden éjjel álmodok róla, és tudom, hogy kishúgom lesz. Egy szőke angyali kishúgom, göndör hajjal, és kék szemmel. Csak attól félek, hogy nem fog engem szeretni!
- Milyen butaságokat beszélsz, kicsi Alicem! Még hogy nem fog téged szeretni! Hiszen már annyira várod, te leszel a legjobb nővér! Meséljek neked ebédig? Elmesélem, én hogyan vártam az anyukádat! Jó lesz?
- Jaj, Adeline néni, köszönöm!
- Akkor el is kezdem.

Bocsi

Sziasztok!
Máris felrakom a frisset! Ne haragudjatok, de tegnap bálban voltam, és egy csomó mindent el kellett intéznem.
Szóval mindjárt jön...
Nita

Elfelejtett emlékeim - 3. fejezet

Valami eltörik

Másnap izgatottan keltem. Adeline néni csendben kézimunkázott a reggeli fényben.
- Jó reggelt, kedvesem! – köszönt mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt, Adeline néni! Megjött már a Mami? Annyira kíváncsi vagyok a kishúgomra!
- Nem, kedveském. Nemrég vitte el a Papa. Pár nap múlva jön csak haza. Emlékszel, azt mondta egy kis időre el kell mennie.
- Pár nap? – estem kétségbe.
De hisz’ nekem azonnal beszélnem kell vele! Meg kell győződnöm arról, hogy szeret! Folytatódott a tegnapi álmom, és hirtelen kétségekkel telt meg a szívem. Mi van, ha azért hagytak ott egyedül abban a zord épületben, mert már nem szeretnek, és a húgomat szeretik helyettem? Igen a tegnapi ismeretlen hely, mára egy zord épületté vált, rácsok voltak az ablakain, drótkerítés, és őrizet. Onnan senki nem jut ki. És engem otthagytak, egyedül, magányosan. Ma éjjel láttam a Mamit, ahogy könnyek csillogtak a szemében, mikor elindult a Papával és a húgommal hazafelé. Én meg rémülten kapaszkodtam a rácsba, miközben egy erős női kéz rángatott el onnan. Borzasztó volt!
- Gyere, Alice, kelj fel! – szólt rám a néni.
Kipattantam az ágyból, kínzatásom színhelyéről, és hagytam, hogy kényelmes blúzt, és szoknyát adjon rám. Majd leültetett a fésülködő asztalomhoz, és kibontotta hosszú, fényes, fekete hajam. Szögegyenes volt, mint a Papáé, és fekete, mint a Mamié, és Adeline nénié, akinek már néhány ősz szál is keveredett súlyos kontyába. Az arcom inkább a Papáéra hasonlított, de pajkos fekete szememet, és fitos orromat, ami kissé bolondossá tette az arcomat, a Mamitól örököltem. Tizenkettő leszek egy hét múlva, és hihetetlenül eleven, Adeline néni szerint. A Papa szerinte fejlett gondolkodású, a Mami szerint csodaszép vagyok. Szívesen játszottam, élénk fantáziámmal bármit el tudtam képzelni. Szerettem álmodozni, énekelni, táncolni, mint minden tizenéves kislány, akiket ismertem. Hetente kétszer zeneórán vettem részt a városban, és a tanító nagyon szeretett. Igaz, szép csilingelő hangom volt, még a többiekéhez képest is. Barátnőim nem igazán voltak. A lányok a zeneórákról irigyek voltak rám, féltékenyek, mert a tanító kedvence voltam. A Papa meg a Mami nem igazán jártak társaságba, csak néha volt nálunk egy-egy estély. Így nem volt gyermektársaságom. Nagyon vártam már a kishúgomat.
Mindezek ellenére boldog gyermek voltam. Szerető családom volt, kényeztettek, és fontosnak éreztem magam. Meg volt mindenem. Legalábbis eddig.

A díj

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy alig egy hetes blogolás után Drusilla méltónak ítélt engem erre a díjra. Köszönöm.
Íme az ő oldala:
http://www.drusilla1985.blogspot.com/

Akkor eleget teszek a feltételeknek...

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

A hét blogtársam, akikre gondoltam:

1. Eszminek, aki elbűvöl az írásával.
http://minamartin.blogspot.com/
2. Szattinak, aki rengeteg fantáziával bír, és remekül ír, és nagyon szeretem olvasni a történeteit.
http://bennunkrejlik.blogspot.com/
3. Bellának, akinek a blogját olvastam életemben először.
http://bellablogja.blogspot.com/
4. Serenának, aki egy nagyon érdekes történettel állt elő.
http://serena-egytunderazalkonyatban.blogspot.com/
5. Kittinek, aki most már négy történetet ír, és fantasztikus módon becsülöm, hogy ez nem megy a tartalom rovására.
http://lebelnala.blogspot.com/
6. Liznek, mert nagyon tetszik, amit csinál, és mert imádom a Jasper-es ficeket.
http://alkonyat-utan.blogspot.com/
7. Nikynek, mert tetszik a története.
http://nikysfiction.blogspot.com/

Hét dolog magamról:

1. Imádok olvasni, írni, zongorázni, zenét hallgatni.
2. Nagyon fontosak számomra a barátaim, és szeretek új embereket megismerni.
3. Rajongok a Twilight-ért, és szeretek ficeket olvasgatni.
4. Szeretek álmodozni, és saját világokat kialakítani a fantáziámban.
5. Szeretem magam elkészíteni a kedvenc ételeimet.
6. Kedvelem az őszt, és a tavaszt, de nem így vagyok a nyárral, és a téllel.
7. Nagy álmom, hogy egyszer olyat alkossak, ami sokak örömére van. Akár a zenében, akár az irodalomban, vagy csak egyszerűen az életben.

Mégegyszer köszönöm Drusillának.

Sziasztok!
Nita