1914. december 3.
Kedves Naplóm!
Sajnos még mindig nem tudom, hogy kikkel kerültem egy hatosba, mivel Ms. Gardiner megbetegedett, így nem tudta összeírni a csoportokat. Sajnálom szegény Ms. Gardinert, de főleg azt, hogy most várni kell, pedig már olyan izgatott mindenki. Úgy tervezzük a csoporttal, hogy meglátogatjuk holnap szegény Ms. Gardinert, ha megengedik. Szerencsére nem kell messzire mennünk, mert itt lakik a mi folyosónkon, de ha jól tudom átköltöztették a másik szárnyba, amíg beteg, hogy mi ne kaphassuk el. Oda szállásolják el a beteg gyerekeket is. Szerencsére én még nem jártam ott, de Elisa már igen, és azt mondta, hogy az ápolónők egyáltalán nem olyan kedvesek, mint a nevelők. Szigorúak, és folyton rosszkedvűek. Nem lehet jó betegnek lenni itt, bár az otthon se volt jó, de olyankor Adeline néni mindig mesélt, vagy játszott velem, amíg jobban nem lettem. Úgy hiányzik a nénikém! Pedig láthattam volna, mert a jövő héten lenne a gyűlés a szülőknek, ahol megbeszélhetnék, hogy milyen alkalmakat teremtenek a számunkra, és egy kicsit összebarátkozzanak, hiszen fontos, hogy ők is megkedveljék egymást egy kicsit. Persze a legtöbb szülő környékbeli, ismeri a többi apukát, anyukát.
Eliza már tegnap írt az unokatestvéreinek erről, és remegve várja a válaszukat. Nagyon remélem, hogy részt vesznek ebben a feladatban, különben szegény Elisa nagyon rosszul fogja érezni magát.
Ma Ms. Gardinert egy idős nő helyettesítette. Semmi nem volt elég jó neki, akármit csináltunk. Még a legjobbakat is folyton szidta. Ezért is szeretnénk meglátogatni Ms. Gardinert, hátha gyorsabban meggyógyul.
Most megyek, mert mindjárt jön az éjféli ellenőrzés. és nem szeretném, ha észrevennék, hogy nem vagyok az ágyamban.
1914. december 5.
Kedves Naplóm!
Hiába kérjük már két napja, az újdonsült nevelőnk nem engedélyezi, hogy meglátogassuk szegény Ms. Gardinert. Sőt egyáltalán semmit sem enged. A többieket kiengedik korcsolyázni a tóra, kapnak szánkót, és nem teremtik le őket azonnal, ha egy kicsit hócsatáznak. De nekünk nem adnak se korcsolyát, se szánkót, mert Ms. Smith megtiltotta, és a kesztyűinket is összeszedte, hogy véletlenül se hógolyózzunk, vagy építsünk hóembert. Pedig már minden osztálynak van hóembere, csak nekünk nincs. Annyira kegyetlen, hiszen mindenki úgy sóvárog egy kis móka után a hóban, és irigykedve figyeljük a többi osztályt, akiknek megadatik ez a lehetőség. Ráadásul ma meg is büntette az egész osztályt, mert kitaláltuk, hogy ha ki kell maradnunk minden jóból, azért egy angyalkát csak csinálhatunk. Először csak néhányan csatlakoztak hozzánk, majd mire felálltam, és befejeztem az angyalkám megszemlélését, már mindenki vagy a hóban feküdt, vagy a saját angyalkájában gyönyörködött. Aztán igyekeztünk leporolni egymás hátát, de Merry háta olyan maradt, mert nem maradt időnk, ugyanis megszólalt a gong. Ms. Smith meg azonnal kiszúrta, és hiába mondta szegény Merry, hogy csak elesett, az a vén szipirtyó azonnal kabátot húzott és kiment az udvarra, ahol megtalálta a húsz angyalkát. Így nem kaptuk meg a vacsoránkat, és egész héten el vagyunk tiltva a délutáni levegőzéstől. Nem tudom, mit fognak szólni Madeline vagy Julia szülei, hiszen ők régi nemesi családból származnak, Angliában a mai napig nagyon megbecsülik az ottmaradottakat, és a szüleiknek is sok pénze van. Nem fogják ezt szó nélkül hagyni.
Ma felolvasták végre a beosztást, szegény jó Ms. Gardiner betegen is elkészítette nekünk. Reméljük a jövő héten a szülőkkel is ő fog beszélni nem ez a vén satrafa. Egyébként hatalmas szerencsénk volt, mert Elisával és Virginiával egy csoportba kerültünk. Velünk lesz Merry is, aki igazából Meredith, és elég csendes, visszahúzódó lány. Sajnos a másik két lány maga a katasztrófa. Vivienn nagyon fent hordja az orrát, büszke arra, hogy ő Riche. Pedig a Papa szerint a nagyapja még bányászként kezdte. Aztán elment nyugatra, és talált valami nagy érctelepet, amit kifejtettek a rokonaival, és jól meggazdagodtak belőle. És végül, még Johannát is megkaptuk, aki hasonlóan előkelősködő, mint Vivienn, és talán pont ezért ki nem állhatják egymást. El nem tudjuk képzelni, hogy mi lesz itt! Viviennél meg Johannánál biztos fényesebbnél fényesebb estélyek lesznek, hogy ők megmutathassák. Remélem Elisa rokonai is válaszolnak hamarosan, mert a másik két lány ízekre szedi, ha ők nem vállalják ezt a feladatot.
Bízzunk a legjobbakban!
1914. december 10.
Kedves Naplóm!
Ma egy csomó minden történt! Annyira mozgalmas nap volt, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem, de ha most nem írnám le a történteket, biztos, hogy nem hagyna aludni ez a sok dolog. Reggeli Elisa levelet kapott az unokatestvéreitől, akik vállalták a házigazdai feladatokat. Annyira boldog volt Elisa, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. És én is örültem, hogy így alakult, mert a két lábakon járó katasztrófa biztosan nem hagyták volna szó nélkül.
Ráadásul ma volt a gyűlés. és itt volt a Papa,és őt elkísérte a Néni is. Annyira jó volt látni őket. Sajnos Ms. Gardiner nem lett jobban, azt suttogják, hogy átviszik a városi kórházba. Így az a vén Ms. Smith beszélt a szülőkkel. Elmondta, hogy minden családnak kell egy estély, egy teadélutánt, egy bált, és egy délelőtti szabadprogramot csinálni. Ez két-három napot vesz igénybe minden családnál, szóval majdnem egy hónap, mire mindenki sorra kerül. Addig mi, diákok, megtanulunk mindent, amire szükség lehet. És minden csoport mellé beosztanak egy végzőst, hogy megfigyeljenek bennünket, és a végén értékelik majd a munkánkat. Ezenkívül minden csoportnak kötelező meghívnia legalább egy alkalomra a nevelőt, vagyis Ms. Gardinert. Ezt mindenki kitörő örömmel fogadta.
Délután láttuk Virginiával, hogy Julia szülei kijönnek Mr. Campbell irodájából, aki még a folyosón is szabadkozott, és fűt-fát ígért. Julia biztosan elmesélte az új szabályokat és a szülők nem díjazták azt. Kicsivel később a folyosón találkoztunk Madeline-nal, aki ujjongott, mert az anyukája elbeszélgetett Ms Smith-szel négyszemközt, és a vén szipirtyó állítólag igencsak zavarba jött.
Még délután visszakaptuk a kesztyűinket, és aki akart korcsolyázhatott, meg szánkózhatott. Örömmel fogadtuk, és Elisával, meg Virginiával azonnal korcsolyát húztunk, és sötétedésig el sem lehetett bennünket rángatni a jégről.
Adeline néni nagyon kedves volt, nagy öröm volt újra látni. Meséltem nekik a lányokról, ő meg az otthoni készülődésről, hiszen közeleg a karácsony. Nem sokára ismét szünet, és most hosszabb ideig maradhatunk otthon, majd csak januárban találkozunk újra a lányokkal. A szünetet Elisa a rokonaival tölti, így most nem tud bennünket meglátogatni a Mami nagy bánatára. Azt mondták az unokatestvérei, hogy a szünetben megtervezik a mulatságokat, hiszen aztán nem sokára itt a farsang, és erre máskor nem lesz idő. A nénikém is ezt tervezi az ünnepek után, hiszen jó előre meg kell szervezni mindent, hogy elkerülhessük a legapróbb fennakadásokat is.
Már alig várom, hogy ott tartsunk!
2010. április 28., szerda
2010. április 11., vasárnap
Elfelejtett emlékeim - 16. fejezet
1914. november 27.
Kedves Naplóm!
Ma érkeztünk vissza az iskolába. Az otthontöltött napok után már kissé hiányzott a régi épület kellemes hangulata. Jó volt otthon a családom körében, és örülök, hogy Elisa is jól érezte magát. Mami egészen a szívébe fogadta, és Cyntia is szépen játszott vele. Jó volt nézni őket. Ha Elisa rokonai nem hívják meg magukhoz karácsonyra, akkor a legszebb ünnepet is velünk tölti.
Tegnap a Papa elvitt bennünket sétálni, szépen bejártuk a kertünket, és a környéken lévő kis dombot is megmásztuk, majd rábeszéltem, hogy lovagoljunk egy kicsit. Elisa nem csatlakozott hozzánk, mert azt mondta, hogy fél a lovaktól. Amint utóbb megtudtam, Adeline nénikémmel beszélgettek, de azt nem árulták el, hogy miről.
Papával kilovagoltunk egészen a tengerpartra. Kicsit már hűvös az idő, és a természet készül a hosszú álomra, de szerintem a tenger ilyenkor a leggyönyörűbb. Sajnos nem maradhattunk soká, mert erősen kezdett fújni a szél, ami az esőt hozza errefelé, ezenkívül későre járt már, és szerettünk volna sötétedés előtt hazaérni. Sajnos az esőt nem sikerült megelőznünk, az utolsó pár mérföldet szakadó esőben kellett megtennünk, így hivatalos voltam a Papa dolgozószobájában a kandalló elé, egy jó forró kakaóra. Csak most ébredtem rá, hogy én nem is szeretem a kakaót. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha egy csésze teát kapok, de Adeline néni ragaszkodott a kakaóhoz. Így én sem ellenkeztem.
Este a szalonban gyűltünk össze, és Mami megkérte Elisát, hogy zongorázzon nekünk. Szegény nagyon zavart volt, de addig bíztatták, míg játszott nekünk. Sokkal jobban játszik, mint én. Olyan könnyen siklanak az ujjai a billentyűkön, mintha pillangó szárnyakat kapott volna ajándékba a zongoraszéktől. Nem játszott akkora élvezettel, mint én, de józan megfontoltsága nagyobb sikerhez vezette, mind engem valaha a szenvedélyem. Kicsit féltékeny voltam rá, de hamar észbe kaptam, hogy milyen illetlen, és szívtelen vagyok, hogy egy árvától irigylek bármit is. Soha nem lehet annyira jó ember, mint Elisa, vagy Adeline néni.
1914. december 1.
Kedves Naplóm!
Ma leesett az első hó. Annyira gyönyörűen szikrázik a holdfény a havon, hogy semmi kedvem visszamenni a hálóterembe, csak félő, hogy valaki megint észrevesz. De nem érdekel különösebben, mert ez a látvány bármilyen büntetést megér. Szeretem a telet, bár a tavaszt sokkal jobban, de a tél annyira mókás! Lehet hógolyózni, hóembert építeni, szánkózni, angyalkázni, korcsolyázni. Rengeteg szórakozási lehetőség van. Még régebben Elisával találtunk egy kis tavat nem messze az iskola birtokától. Nagyon hívogató volt, remélem, hamar befagy a vize, és fogunk tudni majd korcsolyázni. És télen sokkal élénkebb a társasági élet, karácsonyi bálok, újévi fogadások, majd a farsang. Ma bejelentették, hogy csoportokra osztanak bennünket, és a családjaink kötelesek egymást meghívni az általuk szervezetett eseményekre. Remélem, Virginiával, és Elisával egy csoportba kerülök, mert nehéz lenne ezt a feladatot olyanokkal végigcsinálni, akikkel nem élvezzük egymás társaságát. Mondjuk Madeline-nal, vagy Estherrel, akik valami miatt ki nem állhatnak, és a tudomásomra is hozzák.
Nem örülök kifejezetten ennek, és holnap fogják beosztani a csoportokat. Szerencsére ez Ms. Gardiner feladata lesz, aki ismer bennünket, és remélem sikerülni fog, és olyanokkal kerülök együtt, akikkel nem lesz nehéz végigcsinálni.
Ma nem is írok többet, mert inkább tovább gyönyörködöm az éjszakai tájban.
DÍJ
Blogger díj:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
Kérdések:
Kedvenc
...íróm: Vavyan Fable, Laurell K. Hamilton, Szabó Magda, Jane Austin
...könyvem: Vis major sorozat, Halálcsók, Álomhajsza, Tündértánc, Álmok Tengere, Anita Blake, Merry Gentry, Abigél, Mondják meg Zsófikának, Tündér Lala, Emma, Meggyőző érvek, Büszkeség és balítélet, és még sorolhatnám napestig :D
...ételem: palacsinta
...italom: , tea, narancslé
...színem: zöld, barna, piros
....énekesem: Pavarotti
...énekes nő: még nincs
...Eggyütes: Misztrál, Ghymes, Kormorán
...Dj: egyet sem ismerek
...színészem: Julia Roberts, Meg Ryan, Robert Pattinson, Csányi Sándor
....mozi film: Lopakodó lelkek, 27 idegen igen
....sorozat: Szívek szállodája
...dalom: inkább azt kérdezd, melyiket nem szeretem, előbb végzünk:)
...hangszerem: zongora, cselló
...Hónap: február, március
...nap: egyik sem, és mindegyik
...évszak: tavasz
....napszak: éjszaka
...sport: műkorcsolya
...bloggerem: Spirit Bliss, Drusilla, Liz, Léna
...kommentelom: aki megtisztel
...idézet: "Az élet rövid, egyél sok palacsintát!"
Blogok:
1. Spirit Bliss: http://twilightfic.blogspot.com/
2. Drusilla: http://drusilla1985.blogspot.com/
3. Léna: http://lebelnala.blogspot.com/
4. Niky: http://vampirszerelem.blogspot.com/
5. Szatti: http://holdtolhajnalig.blogspot.com/
6. Truska: http://truska-twilightfanfiction.blogspot.com/
És végezetül szeretném megköszönni a díjat Joinnak, és Liznek! (Join: http://join-vampireworld.blogspot.com/ , Liz: http://alkonyat-utan.blogspot.com/ )
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdésekre!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
Kérdések:
Kedvenc
...íróm: Vavyan Fable, Laurell K. Hamilton, Szabó Magda, Jane Austin
...könyvem: Vis major sorozat, Halálcsók, Álomhajsza, Tündértánc, Álmok Tengere, Anita Blake, Merry Gentry, Abigél, Mondják meg Zsófikának, Tündér Lala, Emma, Meggyőző érvek, Büszkeség és balítélet, és még sorolhatnám napestig :D
...ételem: palacsinta
...italom: , tea, narancslé
...színem: zöld, barna, piros
....énekesem: Pavarotti
...énekes nő: még nincs
...Eggyütes: Misztrál, Ghymes, Kormorán
...Dj: egyet sem ismerek
...színészem: Julia Roberts, Meg Ryan, Robert Pattinson, Csányi Sándor
....mozi film: Lopakodó lelkek, 27 idegen igen
....sorozat: Szívek szállodája
...dalom: inkább azt kérdezd, melyiket nem szeretem, előbb végzünk:)
...hangszerem: zongora, cselló
...Hónap: február, március
...nap: egyik sem, és mindegyik
...évszak: tavasz
....napszak: éjszaka
...sport: műkorcsolya
...bloggerem: Spirit Bliss, Drusilla, Liz, Léna
...kommentelom: aki megtisztel
...idézet: "Az élet rövid, egyél sok palacsintát!"
Blogok:
1. Spirit Bliss: http://twilightfic.blogspot.com/
2. Drusilla: http://drusilla1985.blogspot.com/
3. Léna: http://lebelnala.blogspot.com/
4. Niky: http://vampirszerelem.blogspot.com/
5. Szatti: http://holdtolhajnalig.blogspot.com/
6. Truska: http://truska-twilightfanfiction.blogspot.com/
És végezetül szeretném megköszönni a díjat Joinnak, és Liznek! (Join: http://join-vampireworld.blogspot.com/ , Liz: http://alkonyat-utan.blogspot.com/ )
2010. március 18., csütörtök
Elfelejtett emlékeim - 15. fejezet
1914. november 22.
Kedves Naplóm!
Ma már itthonról írok, kaptunk pár nap szünetet. Tegnap az iskolában, hatalmas hálaadásnapi vacsora volt. Pulykát kaptunk áfonyaszósszal meg krumplipürével, majd a végén egy szelet sütőtöktortát. Nem a kedvencem, de itt és akkor nagyon jól esett az édesség. Nagyon érdekes dolog történt. Virginia tegnap helyet cserélt a mellettem ülő lánnyal, és azóta velünk eszik. Meglepett, de nem csodálkoztam, hiszen Elisát nagyon sokat kedvelik. Csak azt furcsálltam, hogy nem mellé ült, hanem mellém. Állandóan magamon érzem a tekintetét, mióta az a látomásom volt. Érdekes, hogy nem elítél, hanem próbál megérteni, hogy mi történt velem, ő biztosan tudja, hogy sokáig kellett rázogatni, hogy feleszméljek.
Ma pedig eljött a búcsúzás ideje. Virginiát korán hazavitték a szülei, így ketten maradtunk Elisával. Megkérdeztem, hogy hol tölti az ünnepet, de azt mondta, hogy ilyenkor mindig a nagynénje vitte el magához, de most az árvaházban kell töltenie. Megkérdeztem, hogy ha a Papa beleegyezik eljönne-e velünk. A Mama biztosan nem bánná, Adeline néni meg egyenesen örülne. Elisa szólt, hogy ne éljem bele magam túlságosan, mert egyáltalán nem biztos, hogy megengedik. Mikor megjött a Papa meg Adeline néni nagyon boldog lettem. Papa nemrég járt itt, mégis nagyon hiányzott. Adeline nénit meg egy hónapja nem láttam, így szinte repültem a karjaiba. Ő is nagyon örült, hogy végre láthat. Aztán behívtam a fogadószobába Elisát, és bemutattam. A Papa nagyon udvarias volt vele, és az egészségéről, és a tanulásról kérdezgette. Adeline néni, pedig nagyon szívélyes volt vele, főleg, miután a fülébe súgtam, hogy árva. A néni azonnal megkérdezte tőle, hogy hol tölti az ünnepeket, és mikor megtudta, hogy az árvaházba, azonnal a Papához fordult, és megkérte, hogy hívja meg a kislányt. A Papa gondolkozott, és megkérdezte Adeline-t, hogy szerinte a Mami mit szólna ehhez, de választ sem várva folytatta, hogy nem baj, eggyel több vagy kevesebb, de nem szeretné, ha az egyik legszebb ünnepet bárki is egyedül ünnepelje .Így feltette a nagy kérdést, és Elisa örömmel elfogadta.
Amikor hazaértünk a Mami kissé bizalmatlanul méregetett bennünket, de aztán a Papa elmesélt neki mindent, így kedvesebben bánt Elisával. Sokat beszélgetett vele, aztán már kizárólag vele foglalkozott. Szegény lánynak az este folyamán elő kellett adnia az élete történetét, elmesélte, hogy a szülei a tengerbe fulladtak, amikor egy romantikus hétvégére fizettek be, hogy pihenhessenek egy kicsit. Megtudtuk, hogy egy csoportos utazás volt, és ők épp egy kisebb szigetet szerettek volna megnézni, amikor léket kapott a mentőcsónak, amiben ültek. Ott még nagyon mély volt a víz, de már közeledtek a parthoz, és nem messze sziklafal húzódott a parton. Ahol elsüllyedtek, az örvénylés erősebb volt, így a sziklák felé vitték őket. Mire a hajón észrevették, hogy elsüllyedtek, már a sziklafalhoz csapta őket a hullámzás. Szegény lány! Nagyon sajnáltam, de elgondolkoztam azon, hogy nekem milyen szerencsém van, hogy a szüleim élnek, még ha a Mami nem is szeret már, de a Papa meg Adeline néni mindent megtesz a boldogságomért. Furcsállom, de örültem, hogy a Mami olyan kedves volt Elisahoz. Már az első este meghívta, hogy töltse nálunk a karácsonyi ünnepeket, és a szünetet is, ha az unokatestvérei nem hívják meg magukhoz.
Este Elisának is az én szobámban ágyaztak. Ennek negyon örültem, hiszen így teljesen úgy érezhettem, hogy van egy testvérem, aki szeret, és megért. Remélem, ha Cyntia felnő, ő is ilyen lesz, mint Elisa.
1914. november 24.
Kedves Naplóm!
Ma megismerkedett Elisa Cyntiával. Cyntia eleinte félénk volt, szerintem még engem sem ismert fel elsőre, de aztán olyan volt, mint egy angyal. Szaladgált, gügyögött, hozta a bábuit, játszott velünk. Aztán később a mesekönyveket nézegettünk. Csodálkoztam, mert Elisa társaságában sokkal könnyebb volt a húgommal lennem. Az ebéd nyugodtan telt, a Mami el volt ájulva, hogy Elisa milyen művelt, mennyire olvasott, és milyen jól megtanulta az illemet, bezzeg én, már két hónapja járok az iskolába, mégsem történt semmi változás. Nagyon elszontyolodtam, egyszerűen nem értem, miért viselkedik így a Mami. Hiszen én nem bántottam. Cyntiának sem esett baja, amikor az az eset történt. Már igazán megbékélhetett volna, de nem, ő folyton bánt. Ez annyira rosszul esik. Majdnem elsírtam magam az asztal mellett, megfeledkezve a jómodorról, de Adeline néni megvédett, ami nagyon jól esett. Délután zongoráztunk egy kicsit, majd készülnünk kellett az estére, mert a Mami vacsoravendégeket hívott, így a szalon az alkonyattal együtt megtelt emberekkel. Nagyon jól éreztem magam az emberek között, élveztem, hogy sokan kíváncsiak a véleményemre, az iskolában töltött időre, és az ott tanultakra. Volt pár fiatalember is, akik az este vége felé felkértek bennünket táncolni, míg Adeline néni zongorázott. Akaratlanul gondoltam az é szőke hercegemre… Vajon megtalál valaha?
Kedves Naplóm!
Ma már itthonról írok, kaptunk pár nap szünetet. Tegnap az iskolában, hatalmas hálaadásnapi vacsora volt. Pulykát kaptunk áfonyaszósszal meg krumplipürével, majd a végén egy szelet sütőtöktortát. Nem a kedvencem, de itt és akkor nagyon jól esett az édesség. Nagyon érdekes dolog történt. Virginia tegnap helyet cserélt a mellettem ülő lánnyal, és azóta velünk eszik. Meglepett, de nem csodálkoztam, hiszen Elisát nagyon sokat kedvelik. Csak azt furcsálltam, hogy nem mellé ült, hanem mellém. Állandóan magamon érzem a tekintetét, mióta az a látomásom volt. Érdekes, hogy nem elítél, hanem próbál megérteni, hogy mi történt velem, ő biztosan tudja, hogy sokáig kellett rázogatni, hogy feleszméljek.
Ma pedig eljött a búcsúzás ideje. Virginiát korán hazavitték a szülei, így ketten maradtunk Elisával. Megkérdeztem, hogy hol tölti az ünnepet, de azt mondta, hogy ilyenkor mindig a nagynénje vitte el magához, de most az árvaházban kell töltenie. Megkérdeztem, hogy ha a Papa beleegyezik eljönne-e velünk. A Mama biztosan nem bánná, Adeline néni meg egyenesen örülne. Elisa szólt, hogy ne éljem bele magam túlságosan, mert egyáltalán nem biztos, hogy megengedik. Mikor megjött a Papa meg Adeline néni nagyon boldog lettem. Papa nemrég járt itt, mégis nagyon hiányzott. Adeline nénit meg egy hónapja nem láttam, így szinte repültem a karjaiba. Ő is nagyon örült, hogy végre láthat. Aztán behívtam a fogadószobába Elisát, és bemutattam. A Papa nagyon udvarias volt vele, és az egészségéről, és a tanulásról kérdezgette. Adeline néni, pedig nagyon szívélyes volt vele, főleg, miután a fülébe súgtam, hogy árva. A néni azonnal megkérdezte tőle, hogy hol tölti az ünnepeket, és mikor megtudta, hogy az árvaházba, azonnal a Papához fordult, és megkérte, hogy hívja meg a kislányt. A Papa gondolkozott, és megkérdezte Adeline-t, hogy szerinte a Mami mit szólna ehhez, de választ sem várva folytatta, hogy nem baj, eggyel több vagy kevesebb, de nem szeretné, ha az egyik legszebb ünnepet bárki is egyedül ünnepelje .Így feltette a nagy kérdést, és Elisa örömmel elfogadta.
Amikor hazaértünk a Mami kissé bizalmatlanul méregetett bennünket, de aztán a Papa elmesélt neki mindent, így kedvesebben bánt Elisával. Sokat beszélgetett vele, aztán már kizárólag vele foglalkozott. Szegény lánynak az este folyamán elő kellett adnia az élete történetét, elmesélte, hogy a szülei a tengerbe fulladtak, amikor egy romantikus hétvégére fizettek be, hogy pihenhessenek egy kicsit. Megtudtuk, hogy egy csoportos utazás volt, és ők épp egy kisebb szigetet szerettek volna megnézni, amikor léket kapott a mentőcsónak, amiben ültek. Ott még nagyon mély volt a víz, de már közeledtek a parthoz, és nem messze sziklafal húzódott a parton. Ahol elsüllyedtek, az örvénylés erősebb volt, így a sziklák felé vitték őket. Mire a hajón észrevették, hogy elsüllyedtek, már a sziklafalhoz csapta őket a hullámzás. Szegény lány! Nagyon sajnáltam, de elgondolkoztam azon, hogy nekem milyen szerencsém van, hogy a szüleim élnek, még ha a Mami nem is szeret már, de a Papa meg Adeline néni mindent megtesz a boldogságomért. Furcsállom, de örültem, hogy a Mami olyan kedves volt Elisahoz. Már az első este meghívta, hogy töltse nálunk a karácsonyi ünnepeket, és a szünetet is, ha az unokatestvérei nem hívják meg magukhoz.
Este Elisának is az én szobámban ágyaztak. Ennek negyon örültem, hiszen így teljesen úgy érezhettem, hogy van egy testvérem, aki szeret, és megért. Remélem, ha Cyntia felnő, ő is ilyen lesz, mint Elisa.
1914. november 24.
Kedves Naplóm!
Ma megismerkedett Elisa Cyntiával. Cyntia eleinte félénk volt, szerintem még engem sem ismert fel elsőre, de aztán olyan volt, mint egy angyal. Szaladgált, gügyögött, hozta a bábuit, játszott velünk. Aztán később a mesekönyveket nézegettünk. Csodálkoztam, mert Elisa társaságában sokkal könnyebb volt a húgommal lennem. Az ebéd nyugodtan telt, a Mami el volt ájulva, hogy Elisa milyen művelt, mennyire olvasott, és milyen jól megtanulta az illemet, bezzeg én, már két hónapja járok az iskolába, mégsem történt semmi változás. Nagyon elszontyolodtam, egyszerűen nem értem, miért viselkedik így a Mami. Hiszen én nem bántottam. Cyntiának sem esett baja, amikor az az eset történt. Már igazán megbékélhetett volna, de nem, ő folyton bánt. Ez annyira rosszul esik. Majdnem elsírtam magam az asztal mellett, megfeledkezve a jómodorról, de Adeline néni megvédett, ami nagyon jól esett. Délután zongoráztunk egy kicsit, majd készülnünk kellett az estére, mert a Mami vacsoravendégeket hívott, így a szalon az alkonyattal együtt megtelt emberekkel. Nagyon jól éreztem magam az emberek között, élveztem, hogy sokan kíváncsiak a véleményemre, az iskolában töltött időre, és az ott tanultakra. Volt pár fiatalember is, akik az este vége felé felkértek bennünket táncolni, míg Adeline néni zongorázott. Akaratlanul gondoltam az é szőke hercegemre… Vajon megtalál valaha?
2010. március 15., hétfő
Elfelejtett emlékeim - 14. fejezet
1914. november 7.
Kedves Naplóm!
Tegnap roppant érdekes dolog történt. Amikor ebédhez terítettünk, ezen a héten én is a konyhai segítőkhöz tartozom, egy eddig ismeretlen lány ült le a velem szemben lévő üres helyre. Az orrát szinte beledugta egy apró könyvbe, és nem figyelt semmire. Miután végeztem a szalvéták kiosztásával, leültem vele szembe, és óvatosan méregettem. Amint behozták a levest, eltette a könyvét, és rám nézett nagy zöld szemeivel. Elisabeth Masen. Bemutatkozott, és kiderült, hogy már három éve tanul itt, csak eddig beteg volt. Ebéd után Mr Campbell jött be, és jó hírt közölt a velünk. Elmaradtak a délutáni órák, valamilyen értekezlet miatt. Mindenki nagyon lelkesen készülődött, az idősebbek kimehettek a városba, többen mentek zongorázni, könyvtárba, vagy egyszerűen csak az iskola birtokán tébláboltak. Elisa megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani, így mi is sétáltunk. Kérdezgetett mindenről, és látszott, hogy kíváncsi rám. Majd én tettem fel a kérdéseim. Kiderült, hogy árva. A nagynénje nevelte eddig, de ő is meghalt nemrég Az unokatestvérei pedig nem tudnak rá vigyázni. Egy otthonba került, de mivel vagyonosabb, így tanulhat, és ezért van itt. Azt mondta, szívesebben van itt, mint az árvaházban. És hogy ne aggódjak, hamar megszeretek itt. Hiszen jó itt. Nem bántanak, vannak barátok, és tanulhatok is. Hamarosan vacsorához gongattak, így visszatértünk az ebédlőbe, és sorba álltunk a vajas kenyérért, meg a bögre kakaóért. Már nagyon fáradt voltam. Gyorsan megmosakodtam, majd bebújtam az ágyamba. Ezen az éjjelen nyugodtan aludtam, és megint álmot láttam. De most kellemes volt. Elisával voltam. Egy réten szaladtunk, és minden olyan ismerős volt. Boldog voltam, és éreztem az otthon hívogató közelségét. Végre! Van egy barátom!
*
1914. november 10.
Kedves Naplóm!
Nagyon boldog vagyok! Elizában igaz barátra találtam. Ahogy elmesélte, korábban őt sem kedvelték a lányok, mert később jött, és nehezen illeszkedett be közéjük, de egy idő után megtört a jég, és figyeltek rá. Több lány is kedves volt vele. Ma is odajöttek többen, hogy beszélgessenek vele. Többek között Virginia is. Ő elég furcsán viselkedett, mióta megtalált az ablakban egy látomás közben. Nem nézett levegőnek, mint a többiek, sőt, azóta mindig magamon éreztem a pillantását. Nem volt bántó, nem voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban, csak kíváncsi volt, és talán, reményeim szerint, féltett. Nem akartam, hogy féljen, de a titkomat sem árulhatom el neki. Se neki, se másnak. Nem tudhat róla senki, mert ez nem normális, ijesztő. Talán már nem néznének boszorkánynak, mint régebben, de biztos őrültnek tekintenének, és mindenki cserbenhagyna… És épp most sikerült egy barátot szereznem. Talán, mivel Elisával jóban vagyok, az ő barátnői gyorsabban megbékélnek majd velem. Talán Virginia lesz az első… Talán.
1914. november 20.
Kedves Naplóm!
Nagyon régóta nem tudtam kilopózni éjjel, és írni, de a nevelők jobban figyeltek ránk, mint valaha. Senki nem tudja, mi történt, senki nem mond semmit.
Közeleg a hálaadás. Most szünetet kap mindenki, és hazamehet a családjához. Értem a Papa és Adeline néni fog eljönni. Alig várom! Majd bemutathatom nekik Elisát. És ezt onnan tudom, hogy tegnap itt volt a Papa, és meglátogatott, mert volt a közelben elintéznivalója. Meg hozott a Nénitől egy kis levélkét.
A tanulás, mint mindig, ma is ugyanúgy, unalmasan zajlott. Kézimunkán, mikor körbejárt Ms. Gardiner, ezt az órát ő tartotta, kivette a kezemből a kötésemet, és hosszasan nézegette, majd így szólt: „Alice, az első, csomós hímzésedből kiindulva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is sikerült megtanulnod ezt a bonyolult kötésmintát! Elismerésem.” Nagyon elpirultam zavaromban, mikor az egész osztály rám szegezte a szemét. Elisa megszorította a kezem, majd mikor Ms. Gardiner továbbment, odasúgta, hogy mindenkivel ezt csinálja, aki nem tud beilleszkedni, ne haragudjak rá, csak jót akart. Remélem a lányok nem lesznek rám irigyek, és nem ástam el magam még jobban…
Nos, aki olvasta az eltévesztett 11. fejezetet, annak biztosan feltűnik egy s más. Még egyszer bocsánatot kérek Tőlük. Akik meg nem látták, ne vegyék személyeskedésnek az üzenetet, és tartsák szerencsésnek, hogy nem tudták, hogy mi következik.:) Liznek köszönöm ismét néhány ötletét, amit felhasználtam...
Jó szórakozást az új fejezethez, és várom a hozzászólásokat!
Nita
Kedves Naplóm!
Tegnap roppant érdekes dolog történt. Amikor ebédhez terítettünk, ezen a héten én is a konyhai segítőkhöz tartozom, egy eddig ismeretlen lány ült le a velem szemben lévő üres helyre. Az orrát szinte beledugta egy apró könyvbe, és nem figyelt semmire. Miután végeztem a szalvéták kiosztásával, leültem vele szembe, és óvatosan méregettem. Amint behozták a levest, eltette a könyvét, és rám nézett nagy zöld szemeivel. Elisabeth Masen. Bemutatkozott, és kiderült, hogy már három éve tanul itt, csak eddig beteg volt. Ebéd után Mr Campbell jött be, és jó hírt közölt a velünk. Elmaradtak a délutáni órák, valamilyen értekezlet miatt. Mindenki nagyon lelkesen készülődött, az idősebbek kimehettek a városba, többen mentek zongorázni, könyvtárba, vagy egyszerűen csak az iskola birtokán tébláboltak. Elisa megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vele tartani, így mi is sétáltunk. Kérdezgetett mindenről, és látszott, hogy kíváncsi rám. Majd én tettem fel a kérdéseim. Kiderült, hogy árva. A nagynénje nevelte eddig, de ő is meghalt nemrég Az unokatestvérei pedig nem tudnak rá vigyázni. Egy otthonba került, de mivel vagyonosabb, így tanulhat, és ezért van itt. Azt mondta, szívesebben van itt, mint az árvaházban. És hogy ne aggódjak, hamar megszeretek itt. Hiszen jó itt. Nem bántanak, vannak barátok, és tanulhatok is. Hamarosan vacsorához gongattak, így visszatértünk az ebédlőbe, és sorba álltunk a vajas kenyérért, meg a bögre kakaóért. Már nagyon fáradt voltam. Gyorsan megmosakodtam, majd bebújtam az ágyamba. Ezen az éjjelen nyugodtan aludtam, és megint álmot láttam. De most kellemes volt. Elisával voltam. Egy réten szaladtunk, és minden olyan ismerős volt. Boldog voltam, és éreztem az otthon hívogató közelségét. Végre! Van egy barátom!
*
1914. november 10.
Kedves Naplóm!
Nagyon boldog vagyok! Elizában igaz barátra találtam. Ahogy elmesélte, korábban őt sem kedvelték a lányok, mert később jött, és nehezen illeszkedett be közéjük, de egy idő után megtört a jég, és figyeltek rá. Több lány is kedves volt vele. Ma is odajöttek többen, hogy beszélgessenek vele. Többek között Virginia is. Ő elég furcsán viselkedett, mióta megtalált az ablakban egy látomás közben. Nem nézett levegőnek, mint a többiek, sőt, azóta mindig magamon éreztem a pillantását. Nem volt bántó, nem voltak rossz érzéseim vele kapcsolatban, csak kíváncsi volt, és talán, reményeim szerint, féltett. Nem akartam, hogy féljen, de a titkomat sem árulhatom el neki. Se neki, se másnak. Nem tudhat róla senki, mert ez nem normális, ijesztő. Talán már nem néznének boszorkánynak, mint régebben, de biztos őrültnek tekintenének, és mindenki cserbenhagyna… És épp most sikerült egy barátot szereznem. Talán, mivel Elisával jóban vagyok, az ő barátnői gyorsabban megbékélnek majd velem. Talán Virginia lesz az első… Talán.
1914. november 20.
Kedves Naplóm!
Nagyon régóta nem tudtam kilopózni éjjel, és írni, de a nevelők jobban figyeltek ránk, mint valaha. Senki nem tudja, mi történt, senki nem mond semmit.
Közeleg a hálaadás. Most szünetet kap mindenki, és hazamehet a családjához. Értem a Papa és Adeline néni fog eljönni. Alig várom! Majd bemutathatom nekik Elisát. És ezt onnan tudom, hogy tegnap itt volt a Papa, és meglátogatott, mert volt a közelben elintéznivalója. Meg hozott a Nénitől egy kis levélkét.
A tanulás, mint mindig, ma is ugyanúgy, unalmasan zajlott. Kézimunkán, mikor körbejárt Ms. Gardiner, ezt az órát ő tartotta, kivette a kezemből a kötésemet, és hosszasan nézegette, majd így szólt: „Alice, az első, csomós hímzésedből kiindulva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is sikerült megtanulnod ezt a bonyolult kötésmintát! Elismerésem.” Nagyon elpirultam zavaromban, mikor az egész osztály rám szegezte a szemét. Elisa megszorította a kezem, majd mikor Ms. Gardiner továbbment, odasúgta, hogy mindenkivel ezt csinálja, aki nem tud beilleszkedni, ne haragudjak rá, csak jót akart. Remélem a lányok nem lesznek rám irigyek, és nem ástam el magam még jobban…
Nos, aki olvasta az eltévesztett 11. fejezetet, annak biztosan feltűnik egy s más. Még egyszer bocsánatot kérek Tőlük. Akik meg nem látták, ne vegyék személyeskedésnek az üzenetet, és tartsák szerencsésnek, hogy nem tudták, hogy mi következik.:) Liznek köszönöm ismét néhány ötletét, amit felhasználtam...
Jó szórakozást az új fejezethez, és várom a hozzászólásokat!
Nita
2010. március 10., szerda
Elfelejtett emlékeim - 13 .fejezet
Bejegyzések II.
1914. október 29.
Kedves Naplóm!
Lassan vége az októbernek. És végre láthatom az én kedves nénikémet! Tegnap kaptam levelet tőle.
Nagyon féltem a nénikémet, mivel a héten megint láttam álmomban a temetését. Remélem, hogy ez most csak egy rossz álom volt, és nem olyan álomlátás… Bárcsak így volna!
Mindenesetre igyekezni fogok, hogy minél több időt tölthessek vele, és minél boldogabb legyen. Nem fogom elmesélni neki, hogy milyen értelmetlen dolgok mennek itt. Nem kell erről tudnia, mert akkor folyton szomorkodna, és azt nem szeretném.
1914. november 2.
Kedves Naplóm!
Ma halottak napja van. Szerencsémre nekem nincs szívemhez közeli halott, akinek a sírjához látogathatnék, de ma több lányt is hazavittek a szülei. Halloween estéjén volt egy kisebb parti az osztályban. Ms. Gardiner hatalmas zsákokat hozatott be a terembe, és mindenféle mókás jelmezt találtunk benne. Azt mondta, hogy reméli, ez segíti az összerázódásunkat. Nem voltam senkivel szorosabb barátságban, mégis igyekeztem vidám és fesztelen lenni. Úgy érzem nem volt eredménytelen a próbálkozásom. Mindenki választott magának valami jelmezt, és egy boszorkányorrot húztam, és egy fekete varázskalapot tettem a fejemre, és egy bő, fekete felöltőt kanyarítottam a vállamra. Nagyon viccesen néztem ki. Volt ott szellem, akinek csak a szeme látszott ki a lepedőből, és volt olyan, aki manónak, törpének, krampusznak, kandúrnak öltözött. Jól szórakoztunk. Nem mondom, hogy örökre szóló barátságok alapjait állítottam fel, de talán most már nem kezelnek leprásként majd.
Tegnap meglátogatott Adeline néni. Vidám volt, mosolygott, és rengeteget mesélt Cyntiáról, a Mamiról, és a Papáról is. Hiányoznak, de jó volt a kis történeteiket hallgatni. Meg Adeline néni nagyon élvezetesen tud mesélni. Talán a legtöbbet azon nevettem, amikor elmesélte, hogy a múlt héten rebarbara volt ebédre, és Cyntia nem akarta megenni. Fintorgott a savanykás írétől, és ha valaki bebűvölt egy kanállal a szájába, az rögtön a falon, a padlón, vagy a bátor bajvívón landolt. Vagy azon, hogy amikor a nénikém kötött, az egyik kiscica, amelyiket Cyntia kinézett magának, és a Mami azt is megengedte, hogy a házban lakjon, elpofozgatta a gombolyagot. A nénikém ezt nem vette észre, csak amikor már feszült a kezén a fonal. Elindult, hogy felfedezze, hova lett a többi zsinót, és mikor belépett a szalonba, majdnem szívrohamot kapott. Ugyanis egy szépen kidolgozott kötélpálya fonta be az összes bútor lábát. Jó volt hallani ezeket a meséket, kicsit visszarántott abba az idillbe, ami régen volt otthon. Most, hogy nem kellett minden nap Mami szemrehányó pillantásaival küszködnöm, egészen más fényben láttam a dolgokat. De tudtam, ha most feladnám, és hazamennék, azzal rögtön ugyanott folytatódna minden, ahol abbamaradt, Másrészt, azzal bevallanám, hogy nem érzem magam jól az iskolában. Pedig nem rossz hely, és már majdnem vannak barátaim. Csak idő kérdése. Ezt nem meséltem el a nénikémnek, hanem beszámoltam egy-két kitalált beszélgetésekről a lányokkal. Amik akár igazak is lehettek volna...
1914. november 5.
Kedves Naplóm!
Tegnap este az egyik lány, Virginia, észrevette, hogy nem vagyok az ágyamba takarodó után. Már befejeztem az írást, és eldugtam a naplómat a folyosón lévő rejtekhelyre, de nem voltam még álmos, így a pléddel, ami az ágyam letakarására szolgált, letelepedtem az egyik ablakmélyedésbe. Hallottam a lépteit, hogy keres, de hirtelen valami elemi erővel a semmibe rántott. Ébren voltam, de mégsem. Álmodtam, de mégsem. Aztán képeket láttam, sokfélét, tele színekkel, néha megsárgult fénykép-hatású volt a látvány. De mindegyik képben közös volt a táj, egy erdei tisztás kőfallal, vízeséssel, sebes patakkal. És a mesebeli szőke herceg az ijesztő szemekkel. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ahogy rázogat, és a nevemen szólongattak. Ms. Gardiner volt. Aggódott, annyit mondtam, hogy nem tudtam aludni, és kiültem nézni a csillagokat. Azt mondta, hogy ne csináljak ilyet többet, mert nagyon megijedtek. Aztán elküldtek aludni. De hiába próbálkoztam, egyre a látomásokon járt az agyam. Eddig csak álmomban jöttek elő, de most nem aludtam… Félek, hogy mi lesz a következő. Reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a defektem, de most csak erősebb lett. Mi történik velem?
Nem érdekel, akármi lesz, most fontosabb dolgom van. Barátokat kell szereznem. Megszelídíteni egy csapat diáklányt…
1914. október 29.
Kedves Naplóm!
Lassan vége az októbernek. És végre láthatom az én kedves nénikémet! Tegnap kaptam levelet tőle.
Nagyon féltem a nénikémet, mivel a héten megint láttam álmomban a temetését. Remélem, hogy ez most csak egy rossz álom volt, és nem olyan álomlátás… Bárcsak így volna!
Mindenesetre igyekezni fogok, hogy minél több időt tölthessek vele, és minél boldogabb legyen. Nem fogom elmesélni neki, hogy milyen értelmetlen dolgok mennek itt. Nem kell erről tudnia, mert akkor folyton szomorkodna, és azt nem szeretném.
1914. november 2.
Kedves Naplóm!
Ma halottak napja van. Szerencsémre nekem nincs szívemhez közeli halott, akinek a sírjához látogathatnék, de ma több lányt is hazavittek a szülei. Halloween estéjén volt egy kisebb parti az osztályban. Ms. Gardiner hatalmas zsákokat hozatott be a terembe, és mindenféle mókás jelmezt találtunk benne. Azt mondta, hogy reméli, ez segíti az összerázódásunkat. Nem voltam senkivel szorosabb barátságban, mégis igyekeztem vidám és fesztelen lenni. Úgy érzem nem volt eredménytelen a próbálkozásom. Mindenki választott magának valami jelmezt, és egy boszorkányorrot húztam, és egy fekete varázskalapot tettem a fejemre, és egy bő, fekete felöltőt kanyarítottam a vállamra. Nagyon viccesen néztem ki. Volt ott szellem, akinek csak a szeme látszott ki a lepedőből, és volt olyan, aki manónak, törpének, krampusznak, kandúrnak öltözött. Jól szórakoztunk. Nem mondom, hogy örökre szóló barátságok alapjait állítottam fel, de talán most már nem kezelnek leprásként majd.
Tegnap meglátogatott Adeline néni. Vidám volt, mosolygott, és rengeteget mesélt Cyntiáról, a Mamiról, és a Papáról is. Hiányoznak, de jó volt a kis történeteiket hallgatni. Meg Adeline néni nagyon élvezetesen tud mesélni. Talán a legtöbbet azon nevettem, amikor elmesélte, hogy a múlt héten rebarbara volt ebédre, és Cyntia nem akarta megenni. Fintorgott a savanykás írétől, és ha valaki bebűvölt egy kanállal a szájába, az rögtön a falon, a padlón, vagy a bátor bajvívón landolt. Vagy azon, hogy amikor a nénikém kötött, az egyik kiscica, amelyiket Cyntia kinézett magának, és a Mami azt is megengedte, hogy a házban lakjon, elpofozgatta a gombolyagot. A nénikém ezt nem vette észre, csak amikor már feszült a kezén a fonal. Elindult, hogy felfedezze, hova lett a többi zsinót, és mikor belépett a szalonba, majdnem szívrohamot kapott. Ugyanis egy szépen kidolgozott kötélpálya fonta be az összes bútor lábát. Jó volt hallani ezeket a meséket, kicsit visszarántott abba az idillbe, ami régen volt otthon. Most, hogy nem kellett minden nap Mami szemrehányó pillantásaival küszködnöm, egészen más fényben láttam a dolgokat. De tudtam, ha most feladnám, és hazamennék, azzal rögtön ugyanott folytatódna minden, ahol abbamaradt, Másrészt, azzal bevallanám, hogy nem érzem magam jól az iskolában. Pedig nem rossz hely, és már majdnem vannak barátaim. Csak idő kérdése. Ezt nem meséltem el a nénikémnek, hanem beszámoltam egy-két kitalált beszélgetésekről a lányokkal. Amik akár igazak is lehettek volna...
1914. november 5.
Kedves Naplóm!
Tegnap este az egyik lány, Virginia, észrevette, hogy nem vagyok az ágyamba takarodó után. Már befejeztem az írást, és eldugtam a naplómat a folyosón lévő rejtekhelyre, de nem voltam még álmos, így a pléddel, ami az ágyam letakarására szolgált, letelepedtem az egyik ablakmélyedésbe. Hallottam a lépteit, hogy keres, de hirtelen valami elemi erővel a semmibe rántott. Ébren voltam, de mégsem. Álmodtam, de mégsem. Aztán képeket láttam, sokfélét, tele színekkel, néha megsárgult fénykép-hatású volt a látvány. De mindegyik képben közös volt a táj, egy erdei tisztás kőfallal, vízeséssel, sebes patakkal. És a mesebeli szőke herceg az ijesztő szemekkel. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ahogy rázogat, és a nevemen szólongattak. Ms. Gardiner volt. Aggódott, annyit mondtam, hogy nem tudtam aludni, és kiültem nézni a csillagokat. Azt mondta, hogy ne csináljak ilyet többet, mert nagyon megijedtek. Aztán elküldtek aludni. De hiába próbálkoztam, egyre a látomásokon járt az agyam. Eddig csak álmomban jöttek elő, de most nem aludtam… Félek, hogy mi lesz a következő. Reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a defektem, de most csak erősebb lett. Mi történik velem?
Nem érdekel, akármi lesz, most fontosabb dolgom van. Barátokat kell szereznem. Megszelídíteni egy csapat diáklányt…
2010. március 6., szombat
Elfelejtett emlékeim - 12. fejezet
Bejegyzések
1914. október. 4.
1914. október 10.
Kedves Naplóm!
A múltkor Papa épp csak benézett. Hozott egy levélkét Adeline nénitől, és kaptam tőle ajándékba levélpapírt meg borítékot, és bélyeget is hozott. Így akármikor írhatok nekik. Adeline néni azt írta, hogy meglátogat. Alig várom!
A lányok továbbra is úgy viselkednek, mintha itt se lennék. Nem tudom, miért ilyen elutasítóak. Én igyekszem. Vidám és kedves vagyok velük, de valami hiányzik. Mintha irigyelnének. De mit! Nem értem.
1914. október 20.
Kedves Naplóm!
Ma esett az eső. Korábban ilyenkor mindig dühös voltam, hiszen nem mehettem ki játszani, vagy sétálni, és nem láthattam a lovakat sem. De cserébe mindig elfoglaltam magam valamivel a szalonunkban. Jaj, úgy hiányzik az otthonom. Nem csak a biztonságérzet, hanem a bájos szobák, a szépség. Nem mondom, hogy ez az iskola nem szép, de egyáltalán nem otthonos. És a légkör! Borzalmas, hogy ezek a lányok mennyire nem törődnek a másikkal. Ma is, amikor háztatástanon főztünk, és az egyik lány elvágta az ujját, senki nem foglalkozott vele. Pedig vérzett, elég erősen. Mindenki arra koncentrált, hogy a saját feladata tökéletes legyen, és ne dorgálják meg. Amikor odanyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy csavarja bele az ujját, meglepődött. Nem értem, egy szemernyi kedvességtől így meglepődni! Elég sivár életük lehetett, de ha hagynák, akkor egész jó csapat lehetnénk. Remélem valamikor majd sikerül megszerettetnem magam velük. De nem fogom megérteni ezt a viselkedést sosem. Elvileg intelligens, jómódú, kedves lányok, miért viselkednek úgy, mint egy megbolydult baromfiudvar?
1914. október. 4.
Kedves Naplóm!
Nagyon nehéz… Nagyon hiányzik mindenki. Nincs egy emberi lény se, akivel beszélhetek. Ms Gardiner kedves, de 20 lány van rábízva. Nem akarom terhelni a magam kis bajaival. Holnap jön a Papa! Úgy várom! Bárcsak hazavinne! De nem fog, helyt kell állnom, hogy büszke legyen rám, és örömet okozhassak neki!
Ma sokat sétáltam, mert szép idő volt. Kaptam egy órát a zongoratanártól, és meg volt lepve, milyen jó játszom. Drága Adeline néni! Ezt neked köszönhetem. Türelmes, szerető tanárom voltál. Így szerencsére csak gyakorolnom kell, és néha kapok új kottát. Az éneklés is rendben volt.
Este a fürdőben, amikor már végeztem lelocsolt egy lány. Vizes lett a hálóingem, így most vacogok. Titkon vezetek naplót. Ha tudnák, biztosan kikutatnák, és nem lehetne egy bizalmasom sem.
Nagyon nehéz… Nagyon hiányzik mindenki. Nincs egy emberi lény se, akivel beszélhetek. Ms Gardiner kedves, de 20 lány van rábízva. Nem akarom terhelni a magam kis bajaival. Holnap jön a Papa! Úgy várom! Bárcsak hazavinne! De nem fog, helyt kell állnom, hogy büszke legyen rám, és örömet okozhassak neki!
Ma sokat sétáltam, mert szép idő volt. Kaptam egy órát a zongoratanártól, és meg volt lepve, milyen jó játszom. Drága Adeline néni! Ezt neked köszönhetem. Türelmes, szerető tanárom voltál. Így szerencsére csak gyakorolnom kell, és néha kapok új kottát. Az éneklés is rendben volt.
Este a fürdőben, amikor már végeztem lelocsolt egy lány. Vizes lett a hálóingem, így most vacogok. Titkon vezetek naplót. Ha tudnák, biztosan kikutatnák, és nem lehetne egy bizalmasom sem.
*
Kedves Naplóm!
A múltkor Papa épp csak benézett. Hozott egy levélkét Adeline nénitől, és kaptam tőle ajándékba levélpapírt meg borítékot, és bélyeget is hozott. Így akármikor írhatok nekik. Adeline néni azt írta, hogy meglátogat. Alig várom!
A lányok továbbra is úgy viselkednek, mintha itt se lennék. Nem tudom, miért ilyen elutasítóak. Én igyekszem. Vidám és kedves vagyok velük, de valami hiányzik. Mintha irigyelnének. De mit! Nem értem.
*
1914. október 15.
Kedves Naplóm!
A napok eseménytelenül vánszorognak. Hiányzik a családom, hiányzik az otthonom. Lassan kezdek beletanulni a rendbe, megszokom az ébresztőt, a tanulást, és a többiek nemtörődömségét. Az első napon a figyelmüket felkeltettem, de nem érdekeltem őket annyira, mikor nem tudtak kifaggatni. Kegyetlenek.
Újból álmodom. Baljós képeket látok ilyenkor, néha félek visszaaludni. Ilyenkor napközben végigalszom egy-két háztartástant vagy gyermeknevelést…
Megtaláltam a kedvenc helyem. Az erdőben bolyongva találtam egy régi temetőt. Szerettem itt lenni, és gyakran olvasgattam a sírfeliratokat. Elképzeltem mindenkinek az életét, és mindig vittem egy szál virágot az éppen emlegetett sírjára. Hogy tudják, hogy valaki törődik velük.
Kedves Naplóm!
A napok eseménytelenül vánszorognak. Hiányzik a családom, hiányzik az otthonom. Lassan kezdek beletanulni a rendbe, megszokom az ébresztőt, a tanulást, és a többiek nemtörődömségét. Az első napon a figyelmüket felkeltettem, de nem érdekeltem őket annyira, mikor nem tudtak kifaggatni. Kegyetlenek.
Újból álmodom. Baljós képeket látok ilyenkor, néha félek visszaaludni. Ilyenkor napközben végigalszom egy-két háztartástant vagy gyermeknevelést…
Megtaláltam a kedvenc helyem. Az erdőben bolyongva találtam egy régi temetőt. Szerettem itt lenni, és gyakran olvasgattam a sírfeliratokat. Elképzeltem mindenkinek az életét, és mindig vittem egy szál virágot az éppen emlegetett sírjára. Hogy tudják, hogy valaki törődik velük.
*
1914. október 20.
Kedves Naplóm!
Ma esett az eső. Korábban ilyenkor mindig dühös voltam, hiszen nem mehettem ki játszani, vagy sétálni, és nem láthattam a lovakat sem. De cserébe mindig elfoglaltam magam valamivel a szalonunkban. Jaj, úgy hiányzik az otthonom. Nem csak a biztonságérzet, hanem a bájos szobák, a szépség. Nem mondom, hogy ez az iskola nem szép, de egyáltalán nem otthonos. És a légkör! Borzalmas, hogy ezek a lányok mennyire nem törődnek a másikkal. Ma is, amikor háztatástanon főztünk, és az egyik lány elvágta az ujját, senki nem foglalkozott vele. Pedig vérzett, elég erősen. Mindenki arra koncentrált, hogy a saját feladata tökéletes legyen, és ne dorgálják meg. Amikor odanyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy csavarja bele az ujját, meglepődött. Nem értem, egy szemernyi kedvességtől így meglepődni! Elég sivár életük lehetett, de ha hagynák, akkor egész jó csapat lehetnénk. Remélem valamikor majd sikerül megszerettetnem magam velük. De nem fogom megérteni ezt a viselkedést sosem. Elvileg intelligens, jómódú, kedves lányok, miért viselkednek úgy, mint egy megbolydult baromfiudvar?
*
2010. március 3., szerda
Elfelejtett emlékeim - 11. fejezet
Az első nap
1914. október 1.
Kedves Naplóm!
1914. október 1.
Kedves Naplóm!
Ma volt az első napom az iskolában. A reggel maga volt a katasztrófa. Elbúcsúzni a Papától meg az én drága nénikémtől. Nagyon nehéz volt. Amint elmentek, rögtön nagyon hiányoztak. Október van, már egy hónapja elkezdődött a tanév. Mindenkinek van már barátnője, mindenki tud valakihez szólni egy kedves szót, és mindenki kap valakitől bíztatást, egy mosolyt. Csak én nem. Még új vagyok, még meg kell szoknom itt. Ma reggel, amikor Mr. Campbell fogadott minket az irodájában, megígérte a Papának, hogy vigyáznak majd rám, boldog leszek, és majd egy csinos, felnőtt nőt kapnak vissza. Aztán hívatta Ms. Gardinert, aki a nevelőm lesz, hogy vezessen körbe, mutassa mag a hálótermet, a tanulószobát, majd vezessen a többiekhez. Michelle Gardiner végtelenül kedves volt, megmutatott mindent, és pár jó tanáccsal is ellátott, és megkért, ha bármi gondom van, forduljak hozzá bizalommal. Aztán megérkeztünk az oroszlán barlangjába. 19 lány volt a tanteremben, mind különböző, és mégis annyira egyformák voltak. Hosszú hajuk szigorú fonatban verdeste a hátukat, kék, kockás ruhájuk egyformán simult a derekukra, fehér kötényük ugyanúgy gyűrődött a térdüknél, harisnyás lábukat egyként húzták össze a hideg elől, mikor nyílt az ajtó. Mindenki idegenül, cseppnyi kíváncsiság nélkül mért végig, mikor beléptünk Ms Gardinerrel. Bemutatott, kérte, hogy legyenek hozzám kedvesek, majd folytattuk a tanulást. Épp földrajz volt, Európáról mesélt a tanár. Mennyire szeretnék eljutni oda! Aztán szünet volt, és kimentünk az udvarra. Esett. Nem nagyon, de csepergett. Körben álltak a lányok, én kívülről figyeltem, majd az egyik szólt hozzám, és berángatott a kör közepére. Mindenféle kérdéseket tettek fel, és olyan hirtelen, hogy válaszolni se maradt időm. Rám förmedt valaki. „Válaszolj!” De én azt sem tudtam, mi volt a kérdés. Aztán behívtak minket. Kézimunkáztunk a következő órán, és az egyik felsőbb éves lány olvasott fel nekünk. Azt mondták színésznőnek készül, és gyakorolnia kell. Egy Racine-dráma volt, és nem nagyon figyeltem. Kezemet és agyamat lekötötte az ismeretlen tevékenység, bár a végére így is csak egy nagy gubanc lett a hímzésemből. Lassan eltelt a délelőtt, és átmentünk az ebédlőbe. Hosszú asztalok mentén, kényelmetlen ormótlan székek sorakoztak, az ebédlő falán híres képek reprodukciói lógtak. Nem volt túl szívderítő. Az asztal végén kaptam helyet. Egyik oldalamon az asztal vége volt, a másikon egy barna hajú lány, akit láthatóan nem érdekeltem, mély beszélgetésbe merült a másik oldalán ülő lánnyal, és rám sem nézett. Velem szemben volt egy üres hely. Majd behozták az ebédet. Egyszerű főzelék volt, tojással. nem túl ízletes. Magányosan telt a nap. Délután volt még irodalom, ami tetszett. Verseket olvastunk. Aztán kaptunk egy kis szabadidőt. Egyedül voltam. Magányosan bolyongtam az épületben, és próbáltam elképzelni, hogy mit csinálhatnak otthon a többiek. Örültem, hogy idejöhettem, de hiányzik mindenki. A Mami, a Papa, Adeline néni, még Cyntia is.
*
*
Nos, úgy döntöttem, hogy most egy darabig ilyen napló-szerű lesz a folytatás. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! Nita
2010. február 27., szombat
1000 látogató!!!!
Sziasztok!
Mivel ma a blog elérte az ezer látogatót, egy kis meglepetéssel szeretném növelni az olvasási kedveteket. Mivel még nem találtam ki semmi extra ajándékot, ezért kaptok egy új fejezetet A világ amiért kűzdünk-ből.
A következő "kerek" számig kitalálok valami kreatívabbat.
Köszönöm, hogy olvastok!
Nita
Mivel ma a blog elérte az ezer látogatót, egy kis meglepetéssel szeretném növelni az olvasási kedveteket. Mivel még nem találtam ki semmi extra ajándékot, ezért kaptok egy új fejezetet A világ amiért kűzdünk-ből.
A következő "kerek" számig kitalálok valami kreatívabbat.
Köszönöm, hogy olvastok!
Nita
Elfelejtett emlékeim - 10. fejezet
Az iskola
Reggel korán ébredtem, még éppen csak pirkadt. Arra gondoltam, elkezdhetném írni a naplómat. Elővettem, és kinyitottam, kerestem egy tollat is. Közben, hálóingben az asztalomhoz húzódtam, lekuporodtam a székre, és felhúztam a lábaimat, hogy ne fázzanak. s gondolkodtam, hogyan is kezdjem el. Egyáltalán mit írjak bele?
Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mert csak sokára vettem észre, hogy Adeline néni a szobámba lépett. Meglepődhetett, hogy ébren talál, de nem firtatta.
- A Papa kért, hogy mondjam meg neked, miután megreggeliztél, vár a dolgozószobájában. Beszélni szeretne veled.
- Jó, már én is beszélni szerettem volna vele. Megemlítem neki az iskolát.
Gyorsan felöltöztem. Kedvenc szoknyámat húztam fel, a piros kockásat. Hirtelen kétség furakodott a gondolataimba.
- Adeline néni! Ugye, most még nem kell fűzőt viselnem? Nem a legkényelmesebb ruhadarab.
- Jaj, dehogy, kincsem!- nevetett a néni – tegnap bálban voltunk, oda szükséges a megfelelő öltözet, itthon, hacsak nem estély van, nyugodtam maradhatsz a szokott alsóneműdben. Nekünk még ugyanaz a tizenhárom éves kislány vagy, aki eddig is voltál. Nem szeretnénk koravén dámát faragni belőled.
- Most nagyon megnyugtattál, nénikém. – nevettem vele együtt.
Ezután gyorsan megettem a zabkásámat, és az izgalomtól kipirult arccal kopogtattam a Papa ajtaján.
- Gyere be. Alice.
- Jó reggelt, Papa. A néni küldött, és jöttem volna én is, mivel beszélni szeretnék veled.
- És miről szeretnél velem beszélni, kislányom?
- A jövőmről, Papa.
- Nagyszerű, hiszen én is pont erre gondoltam. Mivel már elég nagy vagy, ha te is szeretnéd, örülnék, ha valamilyen iskolát keresnénk neked. Jó dolog, ha az ember meg tud állni a lábán. Megtanulnál varrni, főzni, ha kedved van, tanulhatsz nyelveket, zenét. Esetleg irodalmat. A tudományokat meg, kérlek kicsi Alice, hagyd meg a férfiaknak.
- Ez egy nagyon jó ötlet, nagyon szívesen mennék iskolába. Talán a sok tanulás közben még barátokra is szert tehetnék.
- Akkor ezt megbeszéltük. Körülnézek a környéken, és megkérdezek pár embert, hogy melyik környékbeli iskolát ajánlják. Arra gondoltam, talán nem lenne rossz ötlet a bentlakásos iskola, ugyanis jó lenne, ha egy kicsit elszakadnál a családtól, és önállósodnál. Mit szólsz ehhez a megoldáshoz?
- Papa, ha te ezt jónak látod, én elfogadom. Nehéz lesz beilleszkedni, de majd megoldom.
- Ez a beszéd. Ma este megbeszélem a Mamával is, és amint találok valami iskolát, szólok.
A Mami örömmel fogadta a Papa ötletét, és nem telt bele két hétbe a Papa talált is egy megfelelőnek tűnő iskolát. Persze beleegyeztem, és október elején már egy idegen helyen, idegen emberek között találtam magam. Úgy gondoltam eljött az ideje a naplóírásnak.
Reggel korán ébredtem, még éppen csak pirkadt. Arra gondoltam, elkezdhetném írni a naplómat. Elővettem, és kinyitottam, kerestem egy tollat is. Közben, hálóingben az asztalomhoz húzódtam, lekuporodtam a székre, és felhúztam a lábaimat, hogy ne fázzanak. s gondolkodtam, hogyan is kezdjem el. Egyáltalán mit írjak bele?
Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mert csak sokára vettem észre, hogy Adeline néni a szobámba lépett. Meglepődhetett, hogy ébren talál, de nem firtatta.
- A Papa kért, hogy mondjam meg neked, miután megreggeliztél, vár a dolgozószobájában. Beszélni szeretne veled.
- Jó, már én is beszélni szerettem volna vele. Megemlítem neki az iskolát.
Gyorsan felöltöztem. Kedvenc szoknyámat húztam fel, a piros kockásat. Hirtelen kétség furakodott a gondolataimba.
- Adeline néni! Ugye, most még nem kell fűzőt viselnem? Nem a legkényelmesebb ruhadarab.
- Jaj, dehogy, kincsem!- nevetett a néni – tegnap bálban voltunk, oda szükséges a megfelelő öltözet, itthon, hacsak nem estély van, nyugodtam maradhatsz a szokott alsóneműdben. Nekünk még ugyanaz a tizenhárom éves kislány vagy, aki eddig is voltál. Nem szeretnénk koravén dámát faragni belőled.
- Most nagyon megnyugtattál, nénikém. – nevettem vele együtt.
Ezután gyorsan megettem a zabkásámat, és az izgalomtól kipirult arccal kopogtattam a Papa ajtaján.
- Gyere be. Alice.
- Jó reggelt, Papa. A néni küldött, és jöttem volna én is, mivel beszélni szeretnék veled.
- És miről szeretnél velem beszélni, kislányom?
- A jövőmről, Papa.
- Nagyszerű, hiszen én is pont erre gondoltam. Mivel már elég nagy vagy, ha te is szeretnéd, örülnék, ha valamilyen iskolát keresnénk neked. Jó dolog, ha az ember meg tud állni a lábán. Megtanulnál varrni, főzni, ha kedved van, tanulhatsz nyelveket, zenét. Esetleg irodalmat. A tudományokat meg, kérlek kicsi Alice, hagyd meg a férfiaknak.
- Ez egy nagyon jó ötlet, nagyon szívesen mennék iskolába. Talán a sok tanulás közben még barátokra is szert tehetnék.
- Akkor ezt megbeszéltük. Körülnézek a környéken, és megkérdezek pár embert, hogy melyik környékbeli iskolát ajánlják. Arra gondoltam, talán nem lenne rossz ötlet a bentlakásos iskola, ugyanis jó lenne, ha egy kicsit elszakadnál a családtól, és önállósodnál. Mit szólsz ehhez a megoldáshoz?
- Papa, ha te ezt jónak látod, én elfogadom. Nehéz lesz beilleszkedni, de majd megoldom.
- Ez a beszéd. Ma este megbeszélem a Mamával is, és amint találok valami iskolát, szólok.
A Mami örömmel fogadta a Papa ötletét, és nem telt bele két hétbe a Papa talált is egy megfelelőnek tűnő iskolát. Persze beleegyeztem, és október elején már egy idegen helyen, idegen emberek között találtam magam. Úgy gondoltam eljött az ideje a naplóírásnak.
2010. február 24., szerda
Elfejetett emlékeim - 9. fejezet
Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó szórakozást hozzá!
Üdv.: Nita
Két születésnap
Cyntia, mint megtudtam szeptember 6-án született, egy héttel a születésnapom előtt. Hatalmas ünnep volt, nagy torta, sok vendég. Nem irigyeltem Cyntiát, hiszen az én születésnapom pont a bál napján volt. Cyntia már egyedül szaladgált a szobákban, és ha megbillent mégis, hangosan sivalkodott. Ha egy szobába voltunk még mindig kérlelhetetlenül nézett rám hideg, kék szemeivel.
A születésnapjára készítettem neki egy kis ajándékot. Szerettem apró ajándékokkal kedveskedni a szeretteimnek. Így most Cyntiának varrtam egy kis kockás, narancsszínű elefántot. Igazán szép kis elefánt volt, elégedett voltam magammal. De éjjel újra álmodtam, és láttam, ahogy a kis elefántnak Cyntia apró ujjaival leszedi mindkét gombszemét. Sajnáltam, de azért odaadtam neki az ajándékát. Nem mosolygott, amikor megkapta, csak mélyen nézett a szemembe. Mindegy a szándék megvolt, bíztattam magam.
Mami és Papa, meg Adeline néni is elhalmozták öleléssel, meg ajándékokkal, és Cyntia boldog volt, és örült. És én örültem, mert mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, és mindezek ellenére nagyon szeretem a húgomat. Igaza volt a néninek, a testvérek közötti szeretet természetes.
A születésnapjaink közti idő nagyon gyorsan elszalad. Nénikémmel ruhákat próbáltunk, a bálba is ő és Papa fognak kísérni, meg Felix, akivel végülis táncolni fogok. Nem táncolt rosszul, egyszer sem lépett a lábamra, ám neki se tudtam a szemébe nézni. Féltem tőle.
Végre elérkezett a nagy nap. Adeline néni ébresztett.
- Jó reggelt, kincsem! Ma van a nagy nap! Estére már ifjú hölgy leszel, akiért versenyeznek majd a lovagok!
- Jaj, nénikém, ne mondj ilyet, inkább azt, hogy csinos leszek, elegáns, és szórakoztató!
- Mi az kicsikém, már megint rosszat álmodtál?
- Egyre közelebbinek, és valóságosnak látom azt a zord házat. Igazából egy kicsit talán vágyom is már oda, hiszen a Mami már régóta rám se néz!
- Ne aggódj, galambom, ez másképp lesz most már, hiszen felnősz! Maminak meg itt marad Cyntia.
- Arra gondoltam nénikém, hogy szeretnék elmenni egy iskolába. Kicsit messzebb, ahol emberek között kell lennem, és tanítanak szépre, jóra, illemre. Talán az álmaim is elmúlnának.
- Kincsem, ugye tudod, hogy nagyon szeretünk, és senki sem szeretné, ha elmennél. Viszont szerintem egy kis levegőváltozás jót tenne, és legalább szereznél barátokat is. Nagyon fontosak a te korodban a barátságok! Szerintem holnap, amikor a Papa is ráér, menj, és beszéld meg vele.
A nap lassan, és unalmasan telt, délután a néni lázas izgatottságban adta rám a zöld-arany ruhacsodát. Nagyon tetszett. Csodálatosan egyszerű volt, a színei tették az alkalomhoz illőnek. Hosszú, bővülő ujja a régmúlt korok divatját idézte, a földig érő szoknya mellőzte a függönyimitációt, amiért borzasztó hálás voltam. Mami estélyein is mindig rángatott az elfojtott nevetés, mikor a szalon ablakait is betakaró, függöny-szerű ruhákban pompáztak a hölgyek. A néni óvatosan adta rám előbb a fűzőmet, amit nem is kellett annyira megszorítani, hiszen vékony voltam, akár a nádszál. Én szívesen mellőztem volna ezt, de azt mondták, muszáj, különben illetlennek fognak tartani. Arra húzta a ruhámat. Hosszú hajamat gyengéden megfésülte, majd laza kontyba tűzte. Ekkor már rám is átragadt az izgatottsága. Kíváncsian bámultam önmagam a tükörben. Felnőttem. Fűzőt hordok, mint a felnőtt hölgyek, kontyba tűzik a hajam, ahogy csak a dámáknak szokás. És ha a vágyaim beteljesülnek, iskolába is mehetek. Mégiscsak szép a születésnap!
A bálban gyorsan szaladt az idő, a táncrendem hamar betelt. Jól táncoltam, így az ifjak közül szinte mindenki felkért, de soha egyik se kezdett beszélni hozzám. Este a nénikém nyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ha lesznek barátnőim, akkor társaságba is fogok járni, megtanulom a szívélyes beszélgetések művészetét, és biztosan lesz valaki, akinek én leszek a szeme fénye.
Ezen az éjjel megint álmodtam. Egy meseszép fiút láttam, aki mézszínű hajjal állt egy mező közepén, és érdeklődve méregetett a –Jó ég!- mélyvörös szemeivel. Riadtan ébredtem. Homályos álmomnak egyelőre semmi értelme nem volt, így a már annyiszor begyakorolt módon elmém egy zárt zugába zsúfoltam a képet, és ismét elaludtam.
Megérkezett az új fejezet, remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó szórakozást hozzá!
Üdv.: Nita
Két születésnap
Cyntia, mint megtudtam szeptember 6-án született, egy héttel a születésnapom előtt. Hatalmas ünnep volt, nagy torta, sok vendég. Nem irigyeltem Cyntiát, hiszen az én születésnapom pont a bál napján volt. Cyntia már egyedül szaladgált a szobákban, és ha megbillent mégis, hangosan sivalkodott. Ha egy szobába voltunk még mindig kérlelhetetlenül nézett rám hideg, kék szemeivel.
A születésnapjára készítettem neki egy kis ajándékot. Szerettem apró ajándékokkal kedveskedni a szeretteimnek. Így most Cyntiának varrtam egy kis kockás, narancsszínű elefántot. Igazán szép kis elefánt volt, elégedett voltam magammal. De éjjel újra álmodtam, és láttam, ahogy a kis elefántnak Cyntia apró ujjaival leszedi mindkét gombszemét. Sajnáltam, de azért odaadtam neki az ajándékát. Nem mosolygott, amikor megkapta, csak mélyen nézett a szemembe. Mindegy a szándék megvolt, bíztattam magam.
Mami és Papa, meg Adeline néni is elhalmozták öleléssel, meg ajándékokkal, és Cyntia boldog volt, és örült. És én örültem, mert mosolygott. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, és mindezek ellenére nagyon szeretem a húgomat. Igaza volt a néninek, a testvérek közötti szeretet természetes.
A születésnapjaink közti idő nagyon gyorsan elszalad. Nénikémmel ruhákat próbáltunk, a bálba is ő és Papa fognak kísérni, meg Felix, akivel végülis táncolni fogok. Nem táncolt rosszul, egyszer sem lépett a lábamra, ám neki se tudtam a szemébe nézni. Féltem tőle.
Végre elérkezett a nagy nap. Adeline néni ébresztett.
- Jó reggelt, kincsem! Ma van a nagy nap! Estére már ifjú hölgy leszel, akiért versenyeznek majd a lovagok!
- Jaj, nénikém, ne mondj ilyet, inkább azt, hogy csinos leszek, elegáns, és szórakoztató!
- Mi az kicsikém, már megint rosszat álmodtál?
- Egyre közelebbinek, és valóságosnak látom azt a zord házat. Igazából egy kicsit talán vágyom is már oda, hiszen a Mami már régóta rám se néz!
- Ne aggódj, galambom, ez másképp lesz most már, hiszen felnősz! Maminak meg itt marad Cyntia.
- Arra gondoltam nénikém, hogy szeretnék elmenni egy iskolába. Kicsit messzebb, ahol emberek között kell lennem, és tanítanak szépre, jóra, illemre. Talán az álmaim is elmúlnának.
- Kincsem, ugye tudod, hogy nagyon szeretünk, és senki sem szeretné, ha elmennél. Viszont szerintem egy kis levegőváltozás jót tenne, és legalább szereznél barátokat is. Nagyon fontosak a te korodban a barátságok! Szerintem holnap, amikor a Papa is ráér, menj, és beszéld meg vele.
A nap lassan, és unalmasan telt, délután a néni lázas izgatottságban adta rám a zöld-arany ruhacsodát. Nagyon tetszett. Csodálatosan egyszerű volt, a színei tették az alkalomhoz illőnek. Hosszú, bővülő ujja a régmúlt korok divatját idézte, a földig érő szoknya mellőzte a függönyimitációt, amiért borzasztó hálás voltam. Mami estélyein is mindig rángatott az elfojtott nevetés, mikor a szalon ablakait is betakaró, függöny-szerű ruhákban pompáztak a hölgyek. A néni óvatosan adta rám előbb a fűzőmet, amit nem is kellett annyira megszorítani, hiszen vékony voltam, akár a nádszál. Én szívesen mellőztem volna ezt, de azt mondták, muszáj, különben illetlennek fognak tartani. Arra húzta a ruhámat. Hosszú hajamat gyengéden megfésülte, majd laza kontyba tűzte. Ekkor már rám is átragadt az izgatottsága. Kíváncsian bámultam önmagam a tükörben. Felnőttem. Fűzőt hordok, mint a felnőtt hölgyek, kontyba tűzik a hajam, ahogy csak a dámáknak szokás. És ha a vágyaim beteljesülnek, iskolába is mehetek. Mégiscsak szép a születésnap!
A bálban gyorsan szaladt az idő, a táncrendem hamar betelt. Jól táncoltam, így az ifjak közül szinte mindenki felkért, de soha egyik se kezdett beszélni hozzám. Este a nénikém nyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ha lesznek barátnőim, akkor társaságba is fogok járni, megtanulom a szívélyes beszélgetések művészetét, és biztosan lesz valaki, akinek én leszek a szeme fénye.
Ezen az éjjel megint álmodtam. Egy meseszép fiút láttam, aki mézszínű hajjal állt egy mező közepén, és érdeklődve méregetett a –Jó ég!- mélyvörös szemeivel. Riadtan ébredtem. Homályos álmomnak egyelőre semmi értelme nem volt, így a már annyiszor begyakorolt módon elmém egy zárt zugába zsúfoltam a képet, és ismét elaludtam.
2010. február 20., szombat
Elfelejtett emlékeim - 8. fejezet
Megint egy új fejezet, remélem tetszeni fog.
Nita
Az idő
A napok gyorsan szaladtak, a Mami még mindig haragudott rám, pedig Cyntia élt, és nem történt semmi baja! Én pedig egyre szomorúbb lettem, és egyre kevesebbet voltam a többiekkel. Egyre több álomlátásom volt. Már nem tudtam mire vélni. Most már nem láttam a bátyámat, de rövid időn belül az összes ilyen álomlátásom bekövetkezett. Nagyon féltem.
Például, hogy ki mikor fog meglátogatni, milyen idő lesz másnap. Apróságok, mégis megkeserítették az életem. Lassan azon kaptam magam, hogy leesett a hó, majd elolvadt, és ment tovább minden a legnagyobb rendben. Számomra mintha nem lett volna értelme az időnek. Gondolkoztam, hogy mikor kezdjem el írni a naplómat, de egyelőre semmi jóról nem tudtam volna beszámolni, így halogattam.
Egy nap, nyár vége felé lehetett a szalonban gubbasztottam egy verseskötettel. Szerettem a rímek dallamosságát, a ritmus zakatolását, igaz, hogy a szöveget sok helyen nem értettem, de a csengő-bongó skandálástól ez nem vont el. Amikor egyedül olvastam, sokszor hangosan mondtam a verseket, mintha énekelnék.
Csendben olvasgattam, Cyntia Adeline nénivel volt. Egyszer csak csatlakoztak hozzám. A születésnapom óta nem mertem Cyntia közelébe menni. Ha megpróbáltam, mindig olyan érzésem támadt, mintha vádolna a szemeivel. Olvastam tovább, nem zavartattam magam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki megkapaszkodik a szoknyámba, és rántja maga felé. Odanéztem, és csodálattal telt meg a szemem. Cyntia az én szoknyámba kapaszkodott, és most állt fel először. Adeline néni összecsapta kezeit, és meg karjaimba kaptam a kishúgom. Megpusziltam az arcát, erre elkezdett sivalkodni. Ekkor befutott Mami, és Adeline néni minden ellenkezésére ellenére a szobámba zavart.
Már egy ideje nem értettem a Mami viselkedését, de megszoktam, hogy engem mellőz, és nem foglalkoztam vele. Ott volt nekem az én drága Adeline nénikém.
Papa néha hazajött, mostanában nagyon elfoglalt volt, sokat időzött távol. Olyankor mindig nagyon sok időt töltött velem. Szerette, ha elmesélem az élményeimet, bár mostanában nem sok jóról számolhattam be neki. Néha elvitt lovagolni, vagy kirándulni. Ezek voltak életem fénypontjai.
A látomásaimat megtanultam kezelni. Legalábbis annyira, hogy a családom nem aggódott értem különösebben. Papa, mivel ritkán látott megjegyezte, hogy soványabb, komolyabb, szomorúbb vagyok, mint általában.
Lassan közeledett a tizenharmadik születésnapom. És ezzel együtt Cyntia születésnapja is. Egyiket se vártam túl nagy izgalommal. Engem idén akartak bevezetni a társaságba, amitől kifejezetten idegenkedtem. Nekem Romeo az ideálom, nincs szükségem más gavallérokra! A bemutatást szokás szerint egy bál közben ejtették meg. Ezért tánciskolába kellett járnom. Minden szombat délutánom erre pazarolódott el, ahelyett, hogy olvashattam, tanulhattam volna. Bár szerettem öltözködni, szerettem, ha a Papa megjegyezte, mennyire gyönyörű, az ő kicsi Alice-e, azonban a bállal járó felhajtás, és a megfelelő kapcsolatok kialakítása nem volt ínyemre.
A tánciskolában az egyedüli jó az volt, hogy Adeline néni volt a gardedame-om, így az út, amit gyakran sétálva tettünk meg nagyon kellemesen telt. Ezért megérte elmennem. A fiúk, akikkel táncoltam, és akikért a legtöbb lány úgy odavolt, engem nem érdekeltek. Ezt ki is fejtettem Adeline néninek egyik délután hazafelé.
- Alice, olyan kecses vagy, olyan szépen táncolsz, miért nem nézel rá egyik fiúra se?
- Adeline néni! Tudod, hogy borzasztóan szeretek táncolni, és emiatt szeretnem kellene tánciskolába járni, de ezek a fiúk olyan esetlenek! Nem egyszer összetapossák a lábam, és folyton csúnya tréfákon jár az eszük. Nem is lehet velük beszélni. Táncolni meg pláne. Ezért nem szeretem, nem is tudok egyiknek se a szemébe nézni. Mikor a Madame erre kér bennünket, én mindig vagy a szemöldöküket, vagy az orrukat kezdem nézni, és mosolygok, mert ez nagyon mókás.
- Alice, Alice, hogy fogsz így férjhez menni?
- Én nem szeretnék férjhez menni, amíg meg nem találom az én Romeómat!- nyögtem ki nagy nehezen.
- De drágaságom! Az csak mese!
- De én láttam őt! Álmodtam róla! Csak még nem ismerem! De meg fogom ismerni!- tört ki belőlem a kétségbeesés.
- De Alice, azt hittem az álmaidnak vége, már nem is meséltél erről soha!
- Miért meséltem volna drága néni! Hiszen mindig úgy megijedsz, még ha a másnapi időjárást látom is. Különben is, mióta Cyntiát elejtettem, nem örülök ezeknek az álmoknak.
Nita
Az idő
A napok gyorsan szaladtak, a Mami még mindig haragudott rám, pedig Cyntia élt, és nem történt semmi baja! Én pedig egyre szomorúbb lettem, és egyre kevesebbet voltam a többiekkel. Egyre több álomlátásom volt. Már nem tudtam mire vélni. Most már nem láttam a bátyámat, de rövid időn belül az összes ilyen álomlátásom bekövetkezett. Nagyon féltem.
Például, hogy ki mikor fog meglátogatni, milyen idő lesz másnap. Apróságok, mégis megkeserítették az életem. Lassan azon kaptam magam, hogy leesett a hó, majd elolvadt, és ment tovább minden a legnagyobb rendben. Számomra mintha nem lett volna értelme az időnek. Gondolkoztam, hogy mikor kezdjem el írni a naplómat, de egyelőre semmi jóról nem tudtam volna beszámolni, így halogattam.
Egy nap, nyár vége felé lehetett a szalonban gubbasztottam egy verseskötettel. Szerettem a rímek dallamosságát, a ritmus zakatolását, igaz, hogy a szöveget sok helyen nem értettem, de a csengő-bongó skandálástól ez nem vont el. Amikor egyedül olvastam, sokszor hangosan mondtam a verseket, mintha énekelnék.
Csendben olvasgattam, Cyntia Adeline nénivel volt. Egyszer csak csatlakoztak hozzám. A születésnapom óta nem mertem Cyntia közelébe menni. Ha megpróbáltam, mindig olyan érzésem támadt, mintha vádolna a szemeivel. Olvastam tovább, nem zavartattam magam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki megkapaszkodik a szoknyámba, és rántja maga felé. Odanéztem, és csodálattal telt meg a szemem. Cyntia az én szoknyámba kapaszkodott, és most állt fel először. Adeline néni összecsapta kezeit, és meg karjaimba kaptam a kishúgom. Megpusziltam az arcát, erre elkezdett sivalkodni. Ekkor befutott Mami, és Adeline néni minden ellenkezésére ellenére a szobámba zavart.
Már egy ideje nem értettem a Mami viselkedését, de megszoktam, hogy engem mellőz, és nem foglalkoztam vele. Ott volt nekem az én drága Adeline nénikém.
Papa néha hazajött, mostanában nagyon elfoglalt volt, sokat időzött távol. Olyankor mindig nagyon sok időt töltött velem. Szerette, ha elmesélem az élményeimet, bár mostanában nem sok jóról számolhattam be neki. Néha elvitt lovagolni, vagy kirándulni. Ezek voltak életem fénypontjai.
A látomásaimat megtanultam kezelni. Legalábbis annyira, hogy a családom nem aggódott értem különösebben. Papa, mivel ritkán látott megjegyezte, hogy soványabb, komolyabb, szomorúbb vagyok, mint általában.
Lassan közeledett a tizenharmadik születésnapom. És ezzel együtt Cyntia születésnapja is. Egyiket se vártam túl nagy izgalommal. Engem idén akartak bevezetni a társaságba, amitől kifejezetten idegenkedtem. Nekem Romeo az ideálom, nincs szükségem más gavallérokra! A bemutatást szokás szerint egy bál közben ejtették meg. Ezért tánciskolába kellett járnom. Minden szombat délutánom erre pazarolódott el, ahelyett, hogy olvashattam, tanulhattam volna. Bár szerettem öltözködni, szerettem, ha a Papa megjegyezte, mennyire gyönyörű, az ő kicsi Alice-e, azonban a bállal járó felhajtás, és a megfelelő kapcsolatok kialakítása nem volt ínyemre.
A tánciskolában az egyedüli jó az volt, hogy Adeline néni volt a gardedame-om, így az út, amit gyakran sétálva tettünk meg nagyon kellemesen telt. Ezért megérte elmennem. A fiúk, akikkel táncoltam, és akikért a legtöbb lány úgy odavolt, engem nem érdekeltek. Ezt ki is fejtettem Adeline néninek egyik délután hazafelé.
- Alice, olyan kecses vagy, olyan szépen táncolsz, miért nem nézel rá egyik fiúra se?
- Adeline néni! Tudod, hogy borzasztóan szeretek táncolni, és emiatt szeretnem kellene tánciskolába járni, de ezek a fiúk olyan esetlenek! Nem egyszer összetapossák a lábam, és folyton csúnya tréfákon jár az eszük. Nem is lehet velük beszélni. Táncolni meg pláne. Ezért nem szeretem, nem is tudok egyiknek se a szemébe nézni. Mikor a Madame erre kér bennünket, én mindig vagy a szemöldöküket, vagy az orrukat kezdem nézni, és mosolygok, mert ez nagyon mókás.
- Alice, Alice, hogy fogsz így férjhez menni?
- Én nem szeretnék férjhez menni, amíg meg nem találom az én Romeómat!- nyögtem ki nagy nehezen.
- De drágaságom! Az csak mese!
- De én láttam őt! Álmodtam róla! Csak még nem ismerem! De meg fogom ismerni!- tört ki belőlem a kétségbeesés.
- De Alice, azt hittem az álmaidnak vége, már nem is meséltél erről soha!
- Miért meséltem volna drága néni! Hiszen mindig úgy megijedsz, még ha a másnapi időjárást látom is. Különben is, mióta Cyntiát elejtettem, nem örülök ezeknek az álmoknak.
2010. február 19., péntek
Prológus kicsit másképp
Néhány előzetes gondolat, mielőtt felkerül az első rész. Egyfajta prológus...
Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de boldog voltam és csak nevettem rajtatok, akik nagyok akartatok lenni.
Tudom, hogy céljainkért meg kell dolgozni. Nem úgy van, mint a filmekben, ahol inspiráló zenét tesznek alá, míg a főhős el nem éri a célját. A valóságban mindenért meg kell kűzdeni.
Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de boldog voltam és csak nevettem rajtatok, akik nagyok akartatok lenni.
Tudom, hogy céljainkért meg kell dolgozni. Nem úgy van, mint a filmekben, ahol inspiráló zenét tesznek alá, míg a főhős el nem éri a célját. A valóságban mindenért meg kell kűzdeni.
2010. február 18., csütörtök
Egy történet születése, vagy kettőé?
Egy kis lelkizés...
Mostanában megint elkapott a "dili". Néha elég csak egy kósza ötlet, néha csak félálomban bevillan egy illat, egy szín, és álmodom egyet. Néha ülök a villamoson, és mesélek magamnak, hogy ne unjam halálra magam azalatt a háromnegyed óra alatt, míg a suliba érek. Aztán egyszer csak sok kicsi képből, egy-egy mesedélutánból összeáll az egész.
Az Elfelejtett emlékeim (Alice-sztori), amit most olvashattok, két napig nem hagyott aludni. Egyszerűen nem akartam írni még egy fic-et. Olvasgattam, de úgy gondoltam, hogy felesleges még egy... Aztán nem tudtam aludni. Egész éjjel motoszkált bennem a történet. Minden egyre jobban körvonalazódott. Reggel hulla voltam. Emlékszem, a suliban szinte semmit se tudtam normálisan csinálni. Egy dallamot se tudtam rendesen leírni, összhangon majdnem elaludtam, a kamara meg egyszerűen borzalmas volt. Későn is volt, nem tudtam koncentrálni, folyton kiestem a ritmusból, elvétettem a hangokat, elfelejtettem az előjegyzést... Szóval használhatatlan voltam.
Este még mindig ellenálltam. Így még egy álmatlan éjszaka... Csak forgolódtam. Amint süllyedtem volna, és igyekeztem átlépni az álmok birodalmába, mindig eszembe ötlött egy apró mozzanat, amivel még jobb lehetne a mesém. Megint alig aludtam. Reggel korán ébredtem. Már untam a kialvatlanságot, és tudtam, ha ez így megy tovább,egy hét múlva a felmosórongy is különb lesz nálam. Vesztenivalóm nem volt, így megszületett az első két-három fejezet. Utána egy kicsit lehiggadtam.
Napokig nem volt semmi, ami megfogott volna, nem is írtam. Aztán megint bevillant pár dolog, és újabb fejezetek lettek készen. Aztán csak azt vettem észre, hogy készen volt majdnem 10 fejezet. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy valaki tapasztaltabbnak megmutatom. Így találtam rá Drusilla blogjára. Kicsit meglepődtem a Tartozni valakihez c. írásán. És elküldtem neki a kész fejezeteket. Elolvasta, megköszönte a bizalmat, bíztatott.
Eszembe se jutott, hogy blogot nyissak. Taszítom a technikát, ezért úgy gondoltam, úgy se menne. Aztán a karácsonyt megelőző puccos időkben, elkezdtem depizni. Annyira mélyre kerültem, hogy a végére teljesen legyengültem, és fel se bírtam kelni. A házidoki pszichonénihez utalt. Jól kijöttünk, és egy hónap alatt rendbetett. Egyszer csak szóba került, hogy rengeteget mesélek magamnak, amikor unatkozom. Megkérdezte, hogy írok-e. Mondtam, hogy igen. És ezzel be is fejeztük ezt a témát. És akkor azt éreztem, hogy szeretném, ha olvasnák mások is a történetet. Elküldtem pár barátomnak, de utána égett a képem. Szégyelltem, hogy tudják, hogy én írtam, és hogy kinevetnek, hogy közel húsz évesen ilyenek foglalkoztatnak, mikor lenne jobb dolgom, mint például a lakásom fenntartása. (folyton elfelejtem bejelenteni a különböző óraállásokat, és a lakótársaim se segítenek túlzottan a dátum betartásában, bár már egyre jobban belejövünk;)) Szóval hiányzott az anonimitás. Ahogy, amikor olvasol egy regényt, nem tudod -jobb esetben- hogy ki írta, és milyen, amikor hárpia, amikor jókedvű, mi a kedvenc étele, stb... Szóval úgy határoztam, hogy felteszem a netre. Ott mások is el tudják olvasni, ha akarják, és talán valaki megmondja, hogy hagyd már abba, te hülye, vagy azt, hogy tetszik, jó, amit csinálsz.
És akkor egyszer csak egy pszichonénis kezelés előtt elkezdtem megcsinálni a blogomat. Persze, nem tudtam befejezni, mert különben lekéstem volna a buszt, de később befejeztem, és azóta itt vagyok.
Nos, születőben van egy új történet. Hat fejezet készen van. Egy kicsit más. Nem folytatás, vagy ilyenek. Egyszerűen a Twilight világában, egy saját ötlet kibontása.
Az elején a Denali-család játszik fontos szerepet, majd képbe kerül a Cullen-család, majd a Volturi.
Amúgy egy 19 éves lányról szól. Mindenkit viszontlátunk a könyvekből. (Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen Angela, Mike meg a halandókra még nem gondoltam, de ki tudja?) Viszont egy két dolgok tisztázni szeretnék.
1. Bella ember, Edwarddal járnak, de még James nem jön képbe.
2. Tanya nem szerelmes Edwardba.
3. Néhány tehetségtelennek hitt vámpír tehetségén ne lepődjetek meg!
4. A vérfalkas-falka, mint az Eclipse elején: Sam, Paul, Jared, Embry, Jake, Quil, Seth, Leah.
5. A Denalik most nem Denaliban laknak éppen, hanem Eleazar tanításra adta a fejét, és filozófiával meg történelemmel fárasztja a magyarok kíváncsibbjait. Egyfajta választható, egyetemhez és főiskolához nem tartozó képzés, ahol az érdeklődők többet tudhatnak meg a világ dolgairól. Pályázat alapján, ösztöndíjjal tanulhatnak ott mindenféle népek. ( Ilyenről még nem hallottam, úgy találtam ki, de ha valaki tud ilyet szóljon :D )
6. Több most nem jut eszembe, ha valami nem világos, majd kérdeztek.
Szóval talán holnap elkezdem feltölteni azokat a részeket, amik elkészültek. (Szerintem ennek a frissítése hétfő, és péntek lesz, hogy a későbbiekben legyen időm összerakni az új fejezeteket, mind ebből, mind az Alice-esből.)
Majd írjatok, hogy milyen, hogy tetszik, van-e valami jó ötletetek, hogy olyan írjak már, ami biztosan tetszik nektek. Ugyan a történet váza majdnem teljesen kész a fejemben, de szívesen veszem sz ötleteket, mindig is szerettem montázsolni. :)
Amúgy nem tervezem, hogy bármelyik Meyer-szereplőt megölöm, és a helyére illesztem a hősöm, még nem tudom, hogyan lesz a végén Happy end, de az még messze lesz.
Ja, és még valami. Tőlem ne várjatok tragikus történetet, mert az nem az én asztalom. Egyrészt, amikor írok, teljesen abban a világban élek, ami kissé beteges, tudom. Ezért nem bántom a lelkem a fantáziámmal. Másrészt eléggé romantikus alkat vagyok, így meghazudtolnám magam, ha nem boldog Disney-véget érne a történetem. (Itt megjegyezném, hogy kiakadtatok Alice anyukájának a viselkedésén, de ezt a részt többször átírtam, mert nem tudtam eléggé rosszat véghez vinni a kicsi Alice-szel, hogy az anyukájának ez legyen a reakciója...hogy erre miért volt szükség? Azt még nem árulom el, majd rájöttök.:))
Azt hiszem mára ennyit. Most folytatom a történetet.
Minden olvasómnak egy virtuális ölelés:
Nita
2010. február 17., szerda
Elfelejtett emlékeim - 7. fejezet
Sziasztok!
Íme egy új fejezet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Nita
A születésnap
Másnap kipihentem ébredtem. Nem emlékeztem az álmomra. Idegesítő volt, mivel tudtam, hogy álmodtam, és megint olyan félelmetest, de nem emlékszem. Hiába töröm a fejem. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót.
- Boldog tizenkettedik születésnapot, kicsi Alice! – kiáltott Adeline néni.
- Jó reggelt, nénikém! Köszönöm! – kipattantam az ágyból, és a karjaiba futottam.
- Jól aludtál, kedveském? Mit csináljunk ma? És mi legyen az ebéd?
- Jól aludtam, köszönöm. Ebédre nincs különösebb kívánságom. – mosolyogtam. Ma szeretnék a húgommal lenni.
- Rendben, drágám. Akkor felöltöztetlek, megfésüllek, kapsz reggelit, és mehetsz azonnal Cyntiához.
- Köszönöm Adeline néni, te vagy a legjobb nagynéni a világon! – harsogtam, és ismételten a nyakába ugrottam.
Amint lehetett bementem a húgom szobájába. Csendben aludt, én meg néztem. Adeline néni meséjéből emlékeztem, hogy mennyire szép egy ilyen kicsi baba. Cyntia tényleg gyönyörű volt, és a tökéletes ellentétem. Neki nem volt pajkos orrocskája, nem nézett ki úgy, mint egy kis manó, de a maga módján csodálatos volt.
Hirtelen felébredt, és rám meredt azokkal a hatalmas kék szemecskéivel. Tudtam, hogy beszélni nem tud, ahhoz ő még túl kicsi. Csak nézett és nézett, de a szemei hidegek voltak, olyan idegenek.
Nem baj, húgocskám, gondoltam. Majd szeretni fogsz, hiszen a testvéred vagyok, és a testvérek szeretik egymást. Adeline néni is megmondta.
Ekkor a kicsi felsírt. Megsimogattam az arcocskáját, de nem hagyta abba.
- Mami! – kiáltottam. Gyere gyorsan.
De a Mami nem jött. Talán nem hallja, hogy sír? Lehet, hogy meg kellene etetni. Hirtelen eszembe jutott valami. Talán a karomban megnyugszik, talán abbahagyja a sírást. Fogtam magam, és szépen alácsúsztattam a kezem. Megemeltem. Nem volt nehéz. Felegyenesedtem, és a karomba húztam. Kezdett nehéz lenni, de nem akartam letenni, már épp abbahagyta a sírást. A szoba túlsó végén ott volt a karosszék. Oda kellene sétálnom vele, ha leülhetnék, biztos nem fáradna el a karom. Odasétáltam. A végén már nagyon nehéznek éreztem. majdnem elejtettem a babát. Ekkor lépett be Mami.
- Mit csinálsz, Alice? Megőrültél? – rivallt rám. Hogy jut eszedbe ilyesmi? Majdnem elejtetted!
Erre kivette a kezemből Cyntiát.
- De Mami. – kezdtem ellenkezni.
- Semmi de! Egyedül nem jöhetsz be ebbe a szobába! Ő még nagyon kicsi! Könnyen baja eshet.
- Baja eshet? Tőlem? De vigyázok rá!
- Nem baj Alice, ide akkor se jöhetsz be!
- De Mami, én csak játszani szeretnék vele!
- Mary Alice Brandon! Ne ellenkezz velem!
A szemei villámokat szórtak. Jobbnak láttam kimenni. A Mami mérges rám. Mégsem szeret úgy, mint régen.
Lesétáltam a szalonba, és leültem a zongorához. De nem játszottam, hanem csak ráborultam, és zokogtam. Szerencsére senki nem talált rám. A hallból a Mami hangját hallottam.
- Adeline, ne engedd Alice-t Cyntia közelébe! Reggel, mikor bementem a kicsihez, Alice kezében volt, és majdnem elejtette. Még most is kerülget a frász, hogy mi lett volna, ha két perccel később érek be. Biztosan elejtette volna. Haszontalan egy gyermek! Most kimegyek. Szükségem van egy kis magányra, ne zavarjatok.
Lépteket hallottam, majd Adeline néni ült le mellém a zongorapadra.
- Mi a baj, kicsi Alice?
- A Mami nem szeret engem! Nem hagyta, hogy megmagyarázzam, hogy miért vettem fel Cyntiát, és nagyon leszidott.
- Ne butáskodj, Alice. A Mami nagyon szeret téged, de Cyntia még olyan kicsi! Őt meg nagyon félti.
- De én szeretnék vele lenni!
- Rendben, kicsi Alice! Feljöhetsz velem hozzá, és amíg kötök, a kezedben lehet. A Mami nem lesz mérges, mert ott leszek én is, és vigyázok rátok. Gyere, drágám!
Ezzel felmentünk Cyntia szobájába. Most éppen ébren volt, és nézelődött. A néni óvatosan felemelte, én pedig leültem a karosszékbe, és a karomba tette óvatosan. A másik széket odahúzta mellénk. Sokáig ültünk így. Cyntia elaludt, majd én is, mert nem emlékszem mi történt. Vagyis igen, de azt biztosan álmodtam. Mert az álmomban, mint ma is szeptember 13-a volt. Születésnapot ünnepeltünk, de nem az enyémet. Valaki másnak volt a születésnapja. Valakinek, aki fontos volt a bátyámnak. Hirtelen felültem. Bátyám? Nekem nincs is bátyám!
- Alice, mit csinálsz?- sikoltott a néném. Cyntia leesik!
És tényleg! A kicsi kicsúszott a karomból, és hiába kaptam utána, leesett a földre. Hangos sírásra fakadt. Erre berohant Mami.
- Hát itt meg mi folyik! Jó Ég! Cyntia! Alice, mit tettél?
- Mami, ne haragudj!- sírtam én is.
- Még hogy ne haragudjak! Majdnem megölted a testvéred! Irány a szobádba, és ne kerülj a szemem elé!
Sírva rohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Tényleg veszélyesek ezek a látomások! Egész nap az ágyamon feküdtem. Nem jött senki, hogy megvigasztaljon. Tényleg nagyon rossz lehetek, ha eddig itt hagytak egyedül!
Már teljesen besötétedett, amikor a néném jött be hozzám. Egy szelet süteményt hozott, meg egy pohár tejet.
- Kincsem, annyira sajnálom! Az én hibám volt. nem akartam, hogy szomorú legyél a születésnapodon. Meg tudsz bocsátani nekem?
- Adeline néni! Miket beszélsz! Hiszen én ejtettem el Cyntiát! És a Mami most utál!
- Dehogy kicsikém! Csak nagyon megijedt! Szeret téged!
- De elfelejtette a születésnapomat!
- Nem édesem, csak ma nagyon elfoglalt volt! Meg különben is lehet, hogy még bejön hozzád! Amúgy elmondod mi történt? Miért ejtetted le Cyntiát?
- Adeline néni! Én félek neked elmondani!
- Na de, kedvesem! Én sose bántottalak! És nem is foglak. Ne félj nekem elmondani semmit!
- De nem akarom, hogy megijedj!
- Ha odaadom az ajándékodat, elmondod?
- Na, jó, rendben. – mosolyodtam el.
- Akkor boldog születésnapot Alice!- És egy kis csomagot húzott elő a kötényéből. Kibontottam, és egy füzetet találtam benne, de olyan gyönyörűt, mint még sosem. – Ez egy napló, kedvesem. Ebbe beleírhatod minden titkod, álmod, vágyad. Meghallgat, és nem válaszol.
- Köszönöm Adeline néni! Ez meseszép! Akkor elmesélem, mit álmodtam. Ugyanis a karosszékben elaludhattam. Azt álmodtam, hogy nagyon sokkal később szintén szeptember 13-a van, de most nem az én születésnapomat ünnepeljük, hanem egy lányét, aki a bátyámnak nagyon sokat jelent. És ez nem tudom mit jelent! Nekem nincs bátyám Adeline néni! Én annyira megijedtem!
- Elhiszem, drágám! Most én is megijedtem! Olyan sokat álmodsz!
- És mind olyan valóságosak!- szepegtem.
- Semmi baj, kicsim. Majd elmúlik.
Bólintottam, és hálásan kortyolgattam a meleg tejet, amit a néni hozott nekem. elmajszoltam a süteményt, majd lefeküdtem aludni.
- Adeline néni! Köszönöm a naplót! Majd elkezdem írni.
- Jó éjt, édes Alice! Aludj jól!
- Jó éjt Adeline néni!
Íme egy új fejezet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Nita
A születésnap
Másnap kipihentem ébredtem. Nem emlékeztem az álmomra. Idegesítő volt, mivel tudtam, hogy álmodtam, és megint olyan félelmetest, de nem emlékszem. Hiába töröm a fejem. Hirtelen valaki kinyitotta az ajtót.
- Boldog tizenkettedik születésnapot, kicsi Alice! – kiáltott Adeline néni.
- Jó reggelt, nénikém! Köszönöm! – kipattantam az ágyból, és a karjaiba futottam.
- Jól aludtál, kedveském? Mit csináljunk ma? És mi legyen az ebéd?
- Jól aludtam, köszönöm. Ebédre nincs különösebb kívánságom. – mosolyogtam. Ma szeretnék a húgommal lenni.
- Rendben, drágám. Akkor felöltöztetlek, megfésüllek, kapsz reggelit, és mehetsz azonnal Cyntiához.
- Köszönöm Adeline néni, te vagy a legjobb nagynéni a világon! – harsogtam, és ismételten a nyakába ugrottam.
Amint lehetett bementem a húgom szobájába. Csendben aludt, én meg néztem. Adeline néni meséjéből emlékeztem, hogy mennyire szép egy ilyen kicsi baba. Cyntia tényleg gyönyörű volt, és a tökéletes ellentétem. Neki nem volt pajkos orrocskája, nem nézett ki úgy, mint egy kis manó, de a maga módján csodálatos volt.
Hirtelen felébredt, és rám meredt azokkal a hatalmas kék szemecskéivel. Tudtam, hogy beszélni nem tud, ahhoz ő még túl kicsi. Csak nézett és nézett, de a szemei hidegek voltak, olyan idegenek.
Nem baj, húgocskám, gondoltam. Majd szeretni fogsz, hiszen a testvéred vagyok, és a testvérek szeretik egymást. Adeline néni is megmondta.
Ekkor a kicsi felsírt. Megsimogattam az arcocskáját, de nem hagyta abba.
- Mami! – kiáltottam. Gyere gyorsan.
De a Mami nem jött. Talán nem hallja, hogy sír? Lehet, hogy meg kellene etetni. Hirtelen eszembe jutott valami. Talán a karomban megnyugszik, talán abbahagyja a sírást. Fogtam magam, és szépen alácsúsztattam a kezem. Megemeltem. Nem volt nehéz. Felegyenesedtem, és a karomba húztam. Kezdett nehéz lenni, de nem akartam letenni, már épp abbahagyta a sírást. A szoba túlsó végén ott volt a karosszék. Oda kellene sétálnom vele, ha leülhetnék, biztos nem fáradna el a karom. Odasétáltam. A végén már nagyon nehéznek éreztem. majdnem elejtettem a babát. Ekkor lépett be Mami.
- Mit csinálsz, Alice? Megőrültél? – rivallt rám. Hogy jut eszedbe ilyesmi? Majdnem elejtetted!
Erre kivette a kezemből Cyntiát.
- De Mami. – kezdtem ellenkezni.
- Semmi de! Egyedül nem jöhetsz be ebbe a szobába! Ő még nagyon kicsi! Könnyen baja eshet.
- Baja eshet? Tőlem? De vigyázok rá!
- Nem baj Alice, ide akkor se jöhetsz be!
- De Mami, én csak játszani szeretnék vele!
- Mary Alice Brandon! Ne ellenkezz velem!
A szemei villámokat szórtak. Jobbnak láttam kimenni. A Mami mérges rám. Mégsem szeret úgy, mint régen.
Lesétáltam a szalonba, és leültem a zongorához. De nem játszottam, hanem csak ráborultam, és zokogtam. Szerencsére senki nem talált rám. A hallból a Mami hangját hallottam.
- Adeline, ne engedd Alice-t Cyntia közelébe! Reggel, mikor bementem a kicsihez, Alice kezében volt, és majdnem elejtette. Még most is kerülget a frász, hogy mi lett volna, ha két perccel később érek be. Biztosan elejtette volna. Haszontalan egy gyermek! Most kimegyek. Szükségem van egy kis magányra, ne zavarjatok.
Lépteket hallottam, majd Adeline néni ült le mellém a zongorapadra.
- Mi a baj, kicsi Alice?
- A Mami nem szeret engem! Nem hagyta, hogy megmagyarázzam, hogy miért vettem fel Cyntiát, és nagyon leszidott.
- Ne butáskodj, Alice. A Mami nagyon szeret téged, de Cyntia még olyan kicsi! Őt meg nagyon félti.
- De én szeretnék vele lenni!
- Rendben, kicsi Alice! Feljöhetsz velem hozzá, és amíg kötök, a kezedben lehet. A Mami nem lesz mérges, mert ott leszek én is, és vigyázok rátok. Gyere, drágám!
Ezzel felmentünk Cyntia szobájába. Most éppen ébren volt, és nézelődött. A néni óvatosan felemelte, én pedig leültem a karosszékbe, és a karomba tette óvatosan. A másik széket odahúzta mellénk. Sokáig ültünk így. Cyntia elaludt, majd én is, mert nem emlékszem mi történt. Vagyis igen, de azt biztosan álmodtam. Mert az álmomban, mint ma is szeptember 13-a volt. Születésnapot ünnepeltünk, de nem az enyémet. Valaki másnak volt a születésnapja. Valakinek, aki fontos volt a bátyámnak. Hirtelen felültem. Bátyám? Nekem nincs is bátyám!
- Alice, mit csinálsz?- sikoltott a néném. Cyntia leesik!
És tényleg! A kicsi kicsúszott a karomból, és hiába kaptam utána, leesett a földre. Hangos sírásra fakadt. Erre berohant Mami.
- Hát itt meg mi folyik! Jó Ég! Cyntia! Alice, mit tettél?
- Mami, ne haragudj!- sírtam én is.
- Még hogy ne haragudjak! Majdnem megölted a testvéred! Irány a szobádba, és ne kerülj a szemem elé!
Sírva rohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Tényleg veszélyesek ezek a látomások! Egész nap az ágyamon feküdtem. Nem jött senki, hogy megvigasztaljon. Tényleg nagyon rossz lehetek, ha eddig itt hagytak egyedül!
Már teljesen besötétedett, amikor a néném jött be hozzám. Egy szelet süteményt hozott, meg egy pohár tejet.
- Kincsem, annyira sajnálom! Az én hibám volt. nem akartam, hogy szomorú legyél a születésnapodon. Meg tudsz bocsátani nekem?
- Adeline néni! Miket beszélsz! Hiszen én ejtettem el Cyntiát! És a Mami most utál!
- Dehogy kicsikém! Csak nagyon megijedt! Szeret téged!
- De elfelejtette a születésnapomat!
- Nem édesem, csak ma nagyon elfoglalt volt! Meg különben is lehet, hogy még bejön hozzád! Amúgy elmondod mi történt? Miért ejtetted le Cyntiát?
- Adeline néni! Én félek neked elmondani!
- Na de, kedvesem! Én sose bántottalak! És nem is foglak. Ne félj nekem elmondani semmit!
- De nem akarom, hogy megijedj!
- Ha odaadom az ajándékodat, elmondod?
- Na, jó, rendben. – mosolyodtam el.
- Akkor boldog születésnapot Alice!- És egy kis csomagot húzott elő a kötényéből. Kibontottam, és egy füzetet találtam benne, de olyan gyönyörűt, mint még sosem. – Ez egy napló, kedvesem. Ebbe beleírhatod minden titkod, álmod, vágyad. Meghallgat, és nem válaszol.
- Köszönöm Adeline néni! Ez meseszép! Akkor elmesélem, mit álmodtam. Ugyanis a karosszékben elaludhattam. Azt álmodtam, hogy nagyon sokkal később szintén szeptember 13-a van, de most nem az én születésnapomat ünnepeljük, hanem egy lányét, aki a bátyámnak nagyon sokat jelent. És ez nem tudom mit jelent! Nekem nincs bátyám Adeline néni! Én annyira megijedtem!
- Elhiszem, drágám! Most én is megijedtem! Olyan sokat álmodsz!
- És mind olyan valóságosak!- szepegtem.
- Semmi baj, kicsim. Majd elmúlik.
Bólintottam, és hálásan kortyolgattam a meleg tejet, amit a néni hozott nekem. elmajszoltam a süteményt, majd lefeküdtem aludni.
- Adeline néni! Köszönöm a naplót! Majd elkezdem írni.
- Jó éjt, édes Alice! Aludj jól!
- Jó éjt Adeline néni!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)